15 éve ismerem Szolláth tanárnőt, 11 éve pedig Katit. Ha az ember gyerek, tanítvány, kolléga, barát, akkor nem lehet művészettörténész is. Nem tagadom, hogy a kiállítás megnyitásától félek és féltem. Már az első gondolatom az volt, hogy mit mondhatnék egy olyan ember munkáiról, aki jóval többet olvasott, hallgatott és nézett, mint amit én valaha is fogok. És mindez a szellemi bázis elválaszthatatlan a munkáitól. Kati egy éve nagyon tudatosan készült a kiállításra, ami sok új munkát eredményezett, a munkáit fotóztatta, kivette a keretből, visszarakta, a kereteket fóliázta, katalógust és megnyitót tervezett és szervezett. A precizitását, a dolgok újra- és újra átgondolását nagyon irigylem tőle. Hihetetlen munka, türelem, érzelmi és fizikai libikókákon át vezetett az út a mai napig. A kiállítás készítése és rendezése közben pedig döntöttünk falakat, nevettünk az asztalon ülve, esténként hívogattuk egymást, és az utolsó pillanatokig feszülten figyeltünk arra, hogy olyan legyen… Milyen?
1. Régi és új Kati
Reményeim szerint sokakat meglepett a kiállítás. Nyilvánvaló, hogy a tárlat megnyitóján többségben vannak az ismerősök, akik bizonyos elvárásokkal, szempontokkal, képzetekkel, emlékekkel jönnek. Az én képeim csavargós vonalakhoz, organikus formákhoz, kidolgozott apró részletekhez, olyan szimbólumokhoz kapcsolódtak, mint a labirintus, a spirál, a halak, a kereszt. Fölöttébb erősen él bennem Kati előző katalógusa és a Klimt parafrázisok. Azt nem mondanám, hogy ezek eltűntek, de annyi bizonyos, hogy átalakultak. A rézkarcot és a szitát kísérleti anyagok és egyedi technikák váltották fel. A korábban használt olló felett a tépés, gyűrés, roncsolás, a fekete és a vörös felett a színek uralkodnak. Maradtak kötöttségek és formák, precíz és pontos megoldások. Folyamatos újrahasznosítás és újragondolás az, amit Kati csinál. Gyűjtöget, nem dob el. Ennek tanúi a vitrinben elhelyezett fotók, katalógusok és meghívók is. Elővesz és véletlenszerűen, asszociatív módon, vagy tudatosan, újragondolja a munkáit – erre többnyire képtelenek vagyunk – gondoljunk csak a töménytelen nyári fotóra, amit készítünk. Hányat rendeztünk és neveztünk meg pontosan a nyár óta?
Úgy tűnik, hogy Kati újabban talán kevésbé foglalkozik a nagy elődökkel, még akkor is, ha azok szavai, gondolatai ébresztik rá őt saját történetének megalkotására, saját környezetének és korunkhoz való viszonyának kipuhatolására. Nézzük csak ezt a rézkarc-szelfit. Milyen paradoxon az, hogy valaki egy éven át készíti saját szelfijét, ami gyakorlatilag felismerhetetlenné válik a kendő szakadásai, hajtásai és gyűrődései között. Arról nem is beszélve, hogy a szelfi-lét mellett más kritikai attitűdöt is magával hoz, lehet, hogy nem is olyan furcsa, hogy éppen most jelenik meg egy bekendőzött fej. Az imént említettem a kipuhatolást: igen fontos az a puha megközelítés, ami a kemény, olykor kegyetlennek tűnő technikák mögött meghúzódik. Valószínűleg más is nyomtatott már különféle anyagokra, mégis oda kell figyelnünk arra, hogy a digitális nyomatok milyen minőségű és színárnyalatú papírokra kerülnek. A merített és akvarell papírra nyomott korábbi munkák, azok parafrázisai megágyazott környezetbe kerülnek, biztonságba, nem holmi hideg talajra. Gondoskodás és koncentrált figyelem fogja össze azokat.
2. Normák és szabályok
Kati többször többféleképpen megfogalmazta, hogy milyen anakronisztikus is valójában művésznek és tanárnak is lenni egyszerre. A tanári lét megköveteli a pontosságot, az időpontok betartását, a rendszerezést, a következetességet, a mintákat és a minta-létet. Megdöbbentem, amikor azt mondta: „6000 jegyet adok évente. De minek?” A „vonalzók közé szorított” művészet azonban a kiállítás anyagán keresztül látható módon utat tört magának. Kezdődött ez az egyik kedvenc fotómmal, amin egy szemüveges fiatal lány a Művészet egyik korai számát tartja maga előtt, amit az első fizetéséből vett, és amiért többször is elment az újságoshoz, mert még nem érkezett meg. Azóta az Új Művészet stócokban áll, már nem takaró, hanem egy olyan talajra merőleges vonal, amely sziklaszilárdan egyenesen tartja az embert.
Kati az utóbbi időben egyre többször utalt rá, „eldurvultam, most más eszközökkel tudom kifejezni magam.” A darabolás, tépés, gyűrés, montázsok és kollázsok ellenére mégsem állítanám, hogy véletlenszerű, esetleges alkotásokról lenne szó. A munkákat erősen meghatározza a tökéletes aranymetszés, ami végcél és viszonyítási pont is. Benső titkok tudójának érzem magam, amiért olykor a két pont közötti út ismerője lehetek.
3. Újra és újra
Korai rézkarcait, csőtoll rajzait, fotói részleteit strukturálja újra. Minek hívjuk ezt az újrahasznosító folyamatot? Emlékezésnek, terápiának, helyesbítésnek, újraolvasásnak, összegzésnek, felfedezésnek, kirakós játéknak? Ha a megnevezés nem is olyan pontos, a folyamat mélységét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy életen át tart az ollókkal, karctűkkel, hústűkkel, parafa dugókkal, savakkal, tintával, gyűréssel, préseléssel alakított önértelmezés finom papírokon, Pilinszky szavain és az aranymetszés keretein belül.
4. Mániák
Irigylem, mert mániákus tud lenni. Mert nem hagyja magát befolyásolni, és azt meri mondani ma, hogy nem szégyelli a szecesszió szeretét és a lokálpatriotizmusát. Mer az uralkodó szélsőségek és kánonok mellett olyan kijelentéseket tenni, amik könnyen félreértelmezhetőek lennének, ha nem ilyen egyenesen mondaná ki, mer nem divatos lenni. A kiállítótérben az egyik legkorábbi kép a Mária utcát ábrázolja. Egy egyszerű rajz, mondhatnánk házikók. Mégis arról mesél, hogy mennyire szeret itt élni, hogy mennyire hiányzik neki, ha napokig távol van, hogy mit jelentenek számára a környező utcák, hogy az élete itt bemutatható lenne öt percben. Minden évben hoz diákokat a Cifrapalotába, de még mindig úgy tud rajongani és lelkesedni ezért a „hurkás vonatházért”, mintha először látná, vagy nagyon szeretné megmutatni. Hosszantartó kóros mániája a „Kedves János” – ezúton is kérném, ha valakinél felbukkanna Pilinszky János Kék szálkák című kötete, azt ne restellje visszaadni, vagy odaadni Katinak. A legjobb kezekben lesz, ami az olvasást, értelmezést, aláhúzásokat, csillagokat, jegyzetek illeti. Sokszor Pilinszky sorok buggyannak ki a száján, a leglehetetlenebb pillanatokban is, az ember már-már valamiféle időcsapdát feltételez, egy olyan teret, amiben lehetővé válik az eszmecsere, a találkozás. Ha ennek részesei lehetünk, az amolyan vendégség. Itt pedig részben beavatódunk, leveleket írhatunk Pilinszkynek és olvashatunk is a korábbi soha el nem küldött levelekből.
5. Tanítványokról
Át tudja ragasztani a rajongást. Sugárzik az, hogy szereti, amit csinál és globálisan benne van, abban a történetben amit mesél. Az órához tud öltözni, japán teát szolgál fel… Ami még fontosabb és én megvallom tanítványként kevésszer éltem át, hogy hitt bennem. Azt hiszem, az itt álló és kiállító tanítványok – Kovács Matyi, Kő Feri, Sebők Kata, Szikora Imi, Szoboszlay Eszter, Urbán Zsuzsa – nevében is mondhatom, hogy ez ritka, megtisztelő, célokat ad, irányvonalakat mutat, másrészt mércéket állít. Nem hagyja, hogy elfelejtsünk rákérdezni arra, vajon rendben van-e, amit csinálunk.
6. Tárgytörténetek
A tárgyaknak története van. Kati szerette volna ezeket rejtve hagyni, hogy a képek éljenek. Azért én mégis mindenkit arra biztatnék, hogy kérdezzenek, arról biztosíthatom az itt lévőket, hogy megéri.
A kiállítást megnyitom. (Gratuláció!)
7. Köszönet
Köszönöm mindazok munkáját, akik segítettek, A.Varga Imrének azt, hogy szigorú volt, jószemű és találékony az installálásban, László Zsófinak, hogy precíz volt a címkártyák elkészítésénél, Árpinak az ügyességet, Misinek a türelmet és a szaladgálást, a Művelődési Ház dolgozóinak, hogy biztosították a tiszta helyet és a büfét.
Tekintsék meg a kiállítást, fogyasszanak! Beszélgessenek!
Hírös Agóra, 2015. október 22 – november 8.
Írta: Virág Ágnes művészettörténész