Amikor a kiállítást rendeztük, azt kérdezted, hogy mi legyen a Tondóval, nem tűnik véglegesnek ez a cím. Arról a képről beszélünk most, amit a meghívóra is tettünk, amivel a látogatók már az interneten, itt az ajtónál és végül a kiállítótérben is találkoznak. Akkor azt mondtam, legyen Rizóma, mert olyan gyökérszerű forma, vagy Mikorrhiza (gombás gyökér), olyan gyökérkapcsoltság, ahol a gombafonalak behálózzák a fák gyökereit. Azóta jobb címet találtam. Igen találtam. Nemes Nagy Ágnes Paradicsomkert című versében írja „A rostra feszített ostya-vékony szirom”. Nem könnyű cím… a nem könnyű képhez. Mégis találónak érzem, mert árulkodik azokról a határokról, a kifeszített létről, az áttetsző és sérülékeny hártyaszerű testről, amiről Te is mesélsz a munkáidon keresztül.
De miért is térek ki erre a bizonytalanságra, a keresgélésre, a képzettársításokra épülő párbeszéd-töredékünkre? Mert mindez feltárja annak az alkotói folyamatnak egy részét, ahogyan közelítesz a képekhez. Minden apró részletet, töredéket, dúcot megőrzöl, rendszerezed, visszakeresed, együtt élsz velük, újra és újra előveszed, átgondolod, beledolgozod egy korábbi vagy újabb munka részleteibe. Ez egy kert fenntartásához, életéhez hasonlóan folytonos gondoskodást és változást eredményez a munkáidban. Mindezek a változások régebben talán a művészettörténészek rémálmai lettek volna, de ma ezek könnyen rögzíthetők és izgalmas alkotói naplóvá rendezhetők, amelyek segítenek láttatni azt is, hogyan gondolkodtál.
A kiállítás címe, Képzeletbeli kertek visszautal Orosz István egy versére, Katalin kertjeire, ahol olyan költői és festői kertek alakulnak ki, olykor egymásból feltárulva, ahol a gyanútlan, még amatőr botanikus éppúgy elveszik mint a növényorvos vagy a zöldkönyvét szorosan hóna alatt tartó biogazda. De talán éppen ez cél, a látogató becsalogatása a kertbe. Ahogyan Thomas Mann írja első kisregényében, A Buddenbrook-házban: „Látod ezt az ajtót, nyitva van, az udvarról az utcára nyílik. Mi lenne, ha kilépnénk rajta, és az utcán barangolnánk egy kicsit? … Itt a kapu tárva-nyitva, nincs előtte kerítés, sem más akadály, semmi, itt a küszöb.” De Mann kifelé csábít, míg Te befelé; azonban mindketten az ismeretlen felfedezésére invitáltok.
Orosz István kiemeli a kert képzeletbeli jellegét. Ez az imaginárius megközelítés, valaminek az elképzelése, kiegészítése a saját tapasztalataink és előzetes kertképeink alapján kapcsolódik az általad idézett irodalmi kertképekhez, így Franz Kafka, Thomas Mann, Nemes Nagy Ágnes, Orosz István és Tandori Dezső kertjeihez. A burjánzó, vad ligetek, a páfrányok és pipacsok mezeje mellett megjelennek olyan festői utalások is, amelyek Csontváry Kosztka Tivadar, Oskar Kokoschka, Molnár Péter, Piet Mondrian tájképi részleteihez kapcsolódónak. Nem parafrázisként, nem puszta reflexióként, hanem törékeny gombafonalakkal. Ezek a kötelékek, gombafonalak kölcsönösen segítik a táplálkozást, a védekezést a nemkívánatos kórokozók ellen és nem utolsó sorban a kommunikációt a növények között – itt a kertészek (az alkotók) között.
Bár erről eddig nem esett szó, de magad is kertész vagy. Törődsz a növényeiddel, nyomon követed az alakulásukat, történeteket mesélsz róluk. Megjegyzed az első virágzásukat. Mi ez, ha nem odaadó figyelem, kötődés?! Ami a kertben ültetőbot, ásó, kézi kapircs, lapát, metszőolló vagy locsolófej segítségével történik, azok bizony megtörténnek a papírokon is. Mert lehet, hogy elsőre kegyetlennek tűnik az áztatás, a hidegtűvel karcolás, a visszakaparás, a nyomhagyás a kartonpapír élével, a gyűrés és a tépés, a fröcskölés, a csorgatás, de bizony ezek az eszközök mind azt a célt szolgálják, hogy épüljön és szépüljön a kert, az, amelyben Orosz István szerint „magunk is elveszejtjük.”
Azokon az utalásokon keresztül, amelyeket felfednek maguk a vizuális formák és címek, vannak olyan vizuális előképek, amelyekről nem beszélünk, mégis tudunk rólunk és mind a művészettörténet, mind az irodalom előszeretettel használja ezeket. Kertek, amelyek az időtöltés, a megbékélés, a derű, a társasági események helyszínéül szolgálnak, vagy éppen vallási, filozófiai és egyéb reprezentatív szándékkal bírnak. Leírásokból, úti naplókból, fal- és táblaképekről ismerünk egyiptomi konyhakerteket; máskor megelevenednek előttünk a görög istenek, akiknek éppen a kert nyújt biztonságot ahhoz, hogy halandókkal találkozzanak (akik olykor éppen az istenektől való megmenekülésük érdekében azt is vállalják, hogy növénnyé változzanak és úgy éljenek tovább). Luxusvilláikban elnyújtózva a rómaiak álablakokon keresztül a burjánzó kertek pompáját az ebédlőikbe is becsempészték. Míg a középkori kertek között inkább találunk Paradicsomkertet a teremtés, a bűnbeesés vagy a kiűzetés jeleneteivel, Mária zárt kertjét az erényeit szimbolizáló virágokkal, rózsákkal, liliomokkal, és olyan szent kerteket, amelyek közepén ott áll a gyümölcseit hordozó Tudás fája, az Élet fája, a ciprus, Krisztus keresztfája, vagy a kút, a fiatalság, az örök élet forrása. A bibliai kertek éppúgy az univerzum kicsinyített másai, mint a reneszánsz és a barokk paloták (a Vatikáni Belvedere vagy a Versailles-i kastély) hatalmas kert-labirintusai, ahol nemcsak eltévedni lehetett, de akár egy medencében hajókkal vívott vízicsatát is végignézhetett az a látogató, aki meghívót kapott egy ilyen nagyszabású ünnepségre.
Ha felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon mi közünk van nekünk mindezekhez a régi kertekhez, akkor gondoljunk arra, hogy már ezekben a kertekben is közös tulajdonság a középpont, centrálisak, rendszerint négyzet, kör alaprajzúak, a tökéletességre törekvőek. Ezeket a formákat idézi a kiállításon az Utazó kert, a Forgatható kert és a kerti Útvesztő is. Gyakran facsoportokból, különböző növénytársításokból, sövényekből, bokrokból labirintusokat alakítottak ki a kertészek. A labirintusok az újjászületéshez kapcsolódtak, lehettek szakrálisak vagy világiak. Többnyire a szerelemre utaltak – legyen az beteljesült vagy tiltott – középpontjukban egy-egy szerelmi szimbólum állt, például májusfa vagy a fürdőző Zsuzsannát megleső vének történetét idéző szökőkút. A kiállítás Tanú I. című képe egyszerre idézi fel a labirintus és a hegy képét. A kerteket pedig hatalmas kapukkal tagolt falak veszik körbe. A falak határvonalat jelentettek, elválasztották a vad ismeretlent, a félelmetest a belső kert rendezett, megművelt, ember által alakított környezetétől. M. P. mester kertjének kapuit szemlélhetjük ennek tudatában is. A kertek belső szerkezete, így a négy egyenlő részre osztott tér szintén szimbolikus jelentéssel bírt, utalhatott a paradicsomi négy folyóra, a négy fő erényre, de a kereszt alakú elosztás révén Krisztus halálára és feltámadására is. Az oltárképet idéző Szárnyas kertbe pedig éppen négy kapun keresztül léphetünk be. A Képzeletbeli kertek képei akár tudatosan, akár nem, de felidézik mindezeket az archaikus formákat és jelentéseket.
Végül szeretném felhívni a figyelmet még egy érdekességre. Arra, hogyan mutatkoznak meg a kiállított kertekben a szélsőséges érzelmek. Egyik végponton a fegyelmezett, precízen tervezett cserjék és utak rendszere, amelynek egyik klasszikus előképe lehetne a 15.századi építész Filarete geometrikus rendbe foglalt, négyzet alapú labirintus formára tervezett ideális városa Sforzinda, amelynek – ha mindez megvalósult volna – a közepén Francesco Sforza függőkertekkel díszített palotája állt volna. A másik végponton helyezkedik el a szabadjára engedett gyökérszerű formák és hajladozó fűszálak csoportja. Ez utóbbi egyik példája a bomarzói kert szent ligete, a 16.században élt itáliai herceg, Vicino Orsini kedvelt búvóhelye, aki mottóként az egyik kőre vésette: „Csak azért, hogy kiönthessem a szívem.” („Solo per sfogar il core”)
Dr. Virág Ágnes Phd. megnyitóbeszéde elhangzott 2024. május 17-én a lajosmizsei Helytörténeti Gyűjteményben.