Szolláth Katalin művészetpedagógiai és alkotói tevékenységéről.
Szolláth Katalin 2025-ben ünnepli 70. születésnapját. A kecskeméti származású művész évtizedekre visszanyúló munkássága két pilléren nyugszik: pedagógiai hivatása és alkotóművészeti tevékenysége a kezdetektől kölcsönösen egymásra hatva alakult. A pedagógusként szerzett sokrétű tudás, a számos művészeti ágban, irodalomban, történelemben, építészetben, filmben, művészettörténetben való jártasság nagyban alakította az alkotó művészeti gondolkodásmódját, műveinek témáját és a technikai megvalósításban tapasztalható rendkívüli változatosságot. Akárcsak fordítva: alkotói léte, a belső világából fakadó művészi útkeresése, fáradhatatlan vizsgálódása az anyag viselkedésének, kifejezőerejének megismerésében, nehezen csillapítható tudásvágya mind-mind segítették abban, hogy megannyi építészt, művészettörténészt, muzeológust, lakberendezőt és más kulturális területen dolgozó szakembert indítson el a pályáján. A korábban inkább grafikai munkáiról ismert művész napjainkban felszabadító erővel veti bele magát a festészeti megoldások feltérképezésébe, egyik legtermékenyebb időszaka ez.
I. Életút:
A művészet és a tanítás is korán jelent meg Szolláth életében. Tudásra nyitott gyermek volt, aki ha csak tehette, olvasott, és aprócska kertet gondozott, hogy saját növényeiben gyönyörködhessen. Harmadik osztályos korában már korrepetálta a tehetősebb szomszéd család gyermekét, fizetés gyanánt kapta meg első színesceruza-készletét. Ettől kezdve gyakorlatilag nyugdíjba vonulásáig voltak tanítványai. A gyerekkori korrepetálásokból szerzett zsebpénzét a Művészet és a Fotóművészet című folyóiratok aktuálisan megjelent számaira költötte az újságárusnál. A Katona József Gimnáziumban már élénkebben megmutatkozott művészetek iránti szenvedélye. Titokban, Dávid Anna álnéven kis művészeti tablókat készített az iskolai faliújságra reprodukciókkal tűzdelt művészettörténeti elemzésekkel. „Jó korán mentem ilyenkor a Katona József Gimnáziumba, és kitűztem a faliújságra. Hosszúkás alakú, fényes papírokon gyöngybetűkkel írtam ezeket a műelemzéseket. Akkor még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni (azaz hogy művészettörténetet tanítok) ugyanitt mintegy 30 évig.”
Egy alkalommal mindenki tudta nélkül benyújtotta igényét egy újságban hirdetett országos vándorkiállításra. Az iskola vezetősége meglehetősen felháborodott az önálló akción, amikor a kiállítási anyagot leszállították, de a tárlat végül megvalósult, és hasonló kezdeményezések egész sorát indította el az intézményben az iskolaújság szerkesztésétől a felolvasó délutánokig: „Nagyon tetszett nekünk, hogy valami színes világ néz le ránk a komor, sötét tablók helyett.” A középiskolai évek alatt az olvasás iránti vonzalom nem csökkent. Nagy hatással voltak a fiatal Szolláthra Orosz László tanácsai és iránymutatásai. Ekkor ismerkedett meg a magyar és a világirodalom azon klasszikusaival (például Dosztojevszkij vagy Pilinszky műveivel), amelyek egész munkássága során végigkísérték. A művészettörténetet, ami iránt természetesen élénken érdeklődött, Szappanos István tanította az iskolában. Rajzokat, vázlatokat készített sokszor olvasmányélményei nyomán, de csak a maga számára.
Később a főiskolán földrajz-rajz szakos tanárként végzett 1978-ban. Mestere Novák András volt, de elragadták Lelkes István művészeti órái is. A művészet mindvégig elkísérte a főiskolai évek alatt és ezt követően is, de az alkotásba vetett hit, a művészetnek való odaadás korántsem volt teljes. A főiskolai évek számára kevésbé inspiráló közege, a családalapítás, a vidéken tartózkodás, a megélhetés biztosítása, s nem utolsó sorban valamiféle belső visszatartó erő munkálkodásának eredményeként alkotóként valamelyest elszigetelt maradt, kevésbé került be a művészeti köztudatba. Habár a számos országos seregszemle, csoportos és egyéni tárlat, pályázat, amelyen 1985-től kezdve részt vett, valamint az elnyert kiállítási díjak épp az ellenkezőjére engednének következtetni. Mégis kevés publikáció, mélyreható szakmai értékelés született alkotóművészetéről. Az elszigeteltség érzését a művésztelepek ellensúlyozták számára. Nagy jelentőséggel bírt például Tőkey Péter meghívása Tállyára, ahol megismerkedett a szitázással vagy a tokaji művésztelepen eltöltött időszakok a rézkarc bűvöletében. Néhány rövidebb időszakot követően egykori alma materében, a Katona Gimnáziumban helyezkedett el, ahol mintegy harminc éven át nem csupán az iskola rajztanára volt, hanem a reáloktatásban élen járó intézmény kulturális és művészeti életének egyik fontos mozgatórugója is.
II. A pedagógus:
Szolláth Katalin inspiráló tanórái, fakultatív foglalkozásai és továbbképzései megannyi fiatal érdeklődését keltették fel a kultúra és a művészetek különféle területei iránt. Egykori tanítványai manapság szinte „behálózzák” a hazai kulturális szcénát, neves építészmérnökök, művészettörténészek és közművelődési szakemberek, alkotóművészek, tanárok, grafikusok, régészek, egyiptológusok, lakberendezők dolgoznak országszerte és külföldön is, akik kíváncsiságukat, kreativitásukat először az általa életre hívott programokon, feladatokban kezdték kibontakoztatni. A rajz- és művészettörténet tárgyak a középiskolai oktatás terén korántsem élveznek prioritást, s ez a tendencia az évtizedek során csak erősödni látszik. Hogyan tudott Szolláth mégis ennyi fiatalt megragadni művészeti óráival? Miben rejlik pedagógia módszerének kulcsa, amellyel ilyen hosszú időn át képes volt megszólítani újabb és újabb generációk kultúrára nyitott képviselőit? Meghatározó volt számára, hogy a személyes tapasztalás megélésének, az egyéni képességek felfejtésének teret engedő, gyakran meghökkentő feladatokat bízzon tanítványaira. Emellett pedig különös figyelmet fordított a közösségépítésre is. Nemcsak rendszeresen hívta vissza régi növendékeit egy-egy kiállításra, hanem gyakran kötötte össze a régieket az újakkal, hogy segíthessék egymást, tapasztalatot cserélhessenek. Számos szakmai együttműködés valósult meg ennek nyomán.
Az iskolában évente mintegy 10-15 kiállítást szervezett az általa alapított iskolagalériában, ahol a gyerekekkel készített munkákat állították ki. Gyakran helyet kapott itt egykori diákokból lett művészek tárlata is. Emlékezetes volt az előbbiekből a Kecskemét ablakaiból és kapuiról összeállított fotókiállítás, a Milyen vers jár a fejemben? című kiállítás, vagy a különösen szellemes Giccsek tárlata, utóbbiakból pedig Szappanos István vagy Orosz István bemutatói. Szolláth Katalin egyfajta interdiszciplináris szemlélet megvalósítására törekedett pedagógusként, ahol a művészet, az irodalom, a zene és a film szoros összefüggésben állnak: „Nem is lehet művészettörténetet tanítani alapvető történelmi, vallástörténeti ismeretek nélkül.” Ezt szem előtt tartva vonta be saját ismeretein felül tanártársai segítségét az oktatásba. Egy-egy művészettörténeti korszak vagy alkotó megismerésénél az abban az időben jellegzetes zenei példa is felcsendült az órán. S nem csupán képzőművészeti alkotások sorát vetítette a fiataloknak, hanem utazásain szerzett személyes élménybeszámolóival (Olaszország, Görögország, Franciaország), filmek vetítésével (Gladiátor, Ben Hur, A rózsa neve, Picasso kalandjai, Az andalúziai kutya, stb.), felolvasással színesítette a megszerzett ismereteket.
Több alkalommal valósítottak meg a gyerekekkel életképeket, történelmi jeleneteket. Ez a módszer már tanári pályája legelejétől jellemző volt. Botticelli Primavera című képe vagy Szinyei Majálisának megelevenítésén túl az egyik legemlékezetesebb a török játszóház megszervezése volt. „A kor hangulatát idéző zene, a sok könyv, a falitáblák képanyaga is a történelmi kor mélyebb megismerését szolgálta. Az iskola művészeti munkaközössége szervezte a nagy tetszést arató történelmi játszóházat, melynek célja az volt, hogy egy történelmi kor iránt felkeltse az érdeklődést.”
Az önkifejezés kimeríthetetlen lehetőségét ígérték a diákok számára a Szolláth által szervezett avantgarde divatbemutatók és kiállítások, amelyeket a fiatalok alkalmi együttes létrehozásával egészítettek ki, például rozsdás fémtartályba dobáltak üvegeket, majd ütemesen törték össze őket egy hatalmas bottal a tökéletes hangperformansz elérése érdekében. Egy másik alkalommal megrendezték az ismert abszurd darabot, Ionescu A kopasz énekesnőjét, amelynek legfőbb abszurditását az adta, hogy az előadásra váró közönségnek végül nem adta elő a csapat a darabot. Főiskolai hallgatóinak azt a feladatot adta, hogy dobjanak le egy tojást a második emeletről papír és cellux felhasználásával úgy, hogy földet érve az ne törjön össze. A számos külföldi és magyarországi tanulmányút lebonyolítása mellett nagy figyelmet szentelt más kultúrák, Kína, Japán vagy India művészetét feldolgozó kezdeményezésekre (például indiai táncbemutató és teaház szervezésére, ikebana bemutatóra vagy rekordkísérletre mandalafestésben).
Szolláth Katalin erős lokálpatrióta indíttatásából fakadóan alapvető fontosságúnak tartotta, hogy minden lehetséges módon „testközelbe” hozza tanítványai számára a művészeteket és a helyi értékeket. A kultúra kecskeméti helyszínein heti rendszerességgel fordult meg diákjaival (Zománcművészeti Alkotóház, Nemzetközi Kerámia Stúdió, Kecskeméti Rajzfilmstúdió, stb.), gyakran nyári táborokat és közös rajzolást szerveztek a Népi Iparművészeti Gyűjteményben. Évről évre kiemelten foglalkozott a legtehetségesebb fiatalokkal, akiket az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre hónapokon, sőt éveken át készített fel. Művészettörténet és vizuális kultúra terén 44 esetben jutottak be növendékei az országos döntőbe. Küldetésszerűen készült, olvasott ő maga is ezekre a megmérettetésekre, hogy a lehető legjobb tudása szerint segítse versenyzőit.
Szolláth Katalin pedagógiai tevékenységének áttekintése azért is elengedhetetlen, mert alkotói munkássága, művészként való léte az idő előrehaladtával ehhez mérten, a tanítás során gyűjtött tapasztalatokkal és ismeretekkel párhuzamosan alakult. A művészetpedagógia terén alkalmazott megfontolásai nyomán közelíthetünk alkotóművészeti munkásságához. „Őszintén mondom, hogy sokszor inspiráltak a saját grafikusi munkámban is a gyerekek alkotásai. Legfőképpen hitet és erőt adtak, amikor láttam rajtuk a teljes átélést és az alkotásba való belefeledkezést.”
III. A képzőművész:
Korábban már volt róla szó, hogy Szolláth az alkotásban őt foglalkoztató témák megjelenítésének felfejtését, a sokszínű technikai megvalósítás fortélyait gyakran diákjaival közösen fedezte fel vagy mutatta meg számukra is az aktuális irodalmi, történelmi, zenei vagy más kultúrákból vett konnotációkat. Számtalan műfajban igyekezett megfogalmazni felvetéseit. Kezdetben kerámiával foglalkozott, első önálló kiállításain terrakotta reliefeket és kisebb méretű szobrokat mutatott be, majd később az egyedi és sokszorosító grafikai eljárások felé fordult, éveken át készített rézkarcokat és szitanyomatokat, sőt egy ideig tűzzománccal is foglalkozott Kecskeméten. A 80-as évek végén és a 90-es években kevesebb önálló, és több csoportos kiállításon vett részt általában kisebb méretű, grafikus alkotásaival. Munkáinak aprólékosan kidolgozott, részletgazdag motívumait legfőképpen a természetben fellelhető formák (fák, téglák, gyökerek, kövek, hálók, madarak, kagylók, csigák és levelek) ihlették. Az első napon vagy az Ég és föld című rézkarcokon az organikus elemekből épülő kompozíciók központi motívuma a csigavonal tekervénye. A természeti formavilág mellett meghatározó az alkotónál az egyszerű geometriai alakzatok (kör és ovális, négyzet és téglalap, kereszt) és az ezekből épülő utak, kapuk, ablakok, labirintusok, hálózatok megjelenítése. Szinte kivétel nélkül jellemző Szolláth munkáira a visszafogott, sokszor szimbolikus jellegű színhasználat. Ez egyrészt a technikai megvalósításból (rézkarc) is fakad, másrészt egyedi munkáinál, tussal, tollal, ceruzával készített rajzainál is tapasztalható. A 90-es években készült alkotásoknál még a fekete-fehér kontrasztjából alakuló ábrázolások, valamint a szürke és a vörös színek használata dominált (Vadvirágok, Madaras táj, Találkozások). A gondosan szerkesztett, legtöbbször centrális kompozíciók egyedi összefüggésrendszerbe helyezik a művész által kedvelt motívumokat, amelyeket allegorikus jelentésrétegekkel telít, mikroszkopikus közelségbe húz, bepillantást enged a láthatón túli mélységekbe. A feldolgozott alapformák és kiemelt természeti motívumok vibráló feszültsége a lendületes vonalvezetésből és a markáns ellenpontozásból ered: a fekete és fehér ellentétéből, a távolba szökő, elnagyoltabb vonalhálók és a részletekig kidolgozott, labirintusos levélerezettel bevont formák, illetve a megismerés lehetősége és a felfejthetetlen ismeretlensége, a végesség és a végtelen szimbolikus kontrasztjából.
Már a korai alkotások között is találhatók hommage-ok és reminiszcenciák, amelyeket a Szolláth számára meghatározó irodalmi és képzőművészeti impulzusok hívtak életre. A rendkívül olvasott művész személyes kapcsolatot ápol képzőművész barátai mellett számos kortárs költővel és íróval is. Az irodalom és képzőművészet összefonódásában jelentős szerepet játszott nála a Műhely Művészeti Egyesület által kétévenként meghirdetett Kortárs költészet – kortárs grafika című pályázat, amin rendszeresen részt vett. Olvasmányai, egy-egy elementáris erővel ható vers sorai vagy regény fejezetei arra inspirálják az alkotót, hogy a maga eszköztárával is kifejezze a benne keletkező benyomásokat, érzéseket. A 2000-es évektől rendszeresen, szinte programszerűen készültek tiszteletadás-jellegű képei a következő alkotókhoz kapcsolódóan: Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, József Attila, Villányi László, Buda Ferenc, Jász Attila, Franz Kafka, Thomas Mann, Fecske Csaba, Csukás István, Bertók László, Dobai Péter, Weöres Sándor, Tandori Dezső, Gergely Ágnes, Dobozi Eszter, Áfra János, továbbá Hieronymus Bosch, Klimt, Francis Bacon, Kondor Béla, Országh Lili, Orosz István, Prutkay Péter, Csontváry Kosztka Tivadar, Oskar Kokoschka, Molnár Péter, Piet Mondrian, Paul Klee, Barcsay Jenő, Tóth Menyhért, Vajda Lajos, stb. Szolláth műveinek esetében nem a költői képek illusztrációiról van szó, hanem egyfajta vizuális reflexióról, az adott képi részlet vagy verssor által generált impulzusok festészeti nyelvbe transzponálásáról az alkotótól megszokott, sokrétű technikai kivitelezésben. Egy korai példa Nagy László Kereszt az első szerelemre című képverse 2003-ban, amely még szorosabban kötődik magához a szöveghez és az abban foglaltakhoz: nagyméretű, keresztet ábrázoló rézkarcot készített Szolláth, majd ebbe karcolta bele a vers részleteit. „Láttam a vég nélküli sorokban az összekevert idő határait, az öröklét anyagtalanságát, a szerelem időtlenségét és a múlandóság súlyosságát.” Később bátrabban elvonatkoztatva, merészebb eszköztár alkalmazásával hozta létre képeit. Villányi László Foszlányok című verséhez cérnát applikált az összegyűrt képek felületére, a Buda Ferenc verséhez készített alkotáson pedig temperába és homokba karcolt felületekkel kísérletezett.
Szolláth számára az egyik legmeghatározóbb élményt Pilinszky János költészete jelenti. Ennek fényében talán az ő tiszteletére készítette a legtöbb hommage-képet. A Préselt levél a kert elnevezésű műben a Fölriadva című versre reflektál. A versben az álomból felriadva könyörtelen, sivár valóság realizálódik, s a halál közelségének tudatában, a magány, az elszigeteltség és a kiúttalanság csapdájában az emberi létezés alapvető kérdései merülnek fel. A szövegre jellemző rendkívül tömör, sűrített ábrázolásmód Szolláth alkotásán is tapasztalható, amelynek középpontjában fekete, vastag, barázdált oldalú négyzetbe szorítva levélforma jelenik meg. A Halak a hálóban című alkotáson világos monokróm, négyzetrácsos háttér előtt három okkersárga hal körvonalai láthatóak (a felső és az alsó jobbra, míg a középső balra fordul).
„Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.”
A kép alapja csőtollal megrajzolt lap, amelynek szélén a kis lyukak sora füzetlap hatását kelti. Az alkotó a kartonból kivágott halformát temperával festette be, majd kézi hengerrel készítette el a nyomatokat a lapon, s a végén homokkal szórta be a festékréteget. Szolláth Katalin művészetfelfogását összevetve Pilinszky gondolkodásmódjával, rokon vonások fedezhetők fel. Pilinszky A művészi szép című írásában a művészet célját a legegyszerűbb, legszerényebb dolgokhoz való odafordulásban látja. „A művészetet egyedül az élteti, ami csakugyan van, mi csakugyan megtörténik.” Meglátása szerint nem elsősorban a befogadó vagy az alkotást létrehozó személy milyensége, érzései a lényegesek, sőt nem is a művészet külső formái, hanem annak belső tartalma, lelki vetülete a fontos.
Szolláth is – Pilinszkyhez hasonlóan – az öncélú kifejezés helyett a műalkotásban való feloldódásra, a tiszta, előítéletektől mentes szemléletmódra törekszik. A 2010-es években figyelhető meg nála a fordulat, amely után egyre felszabadultabban nyúlt korábbi témáihoz, érdeklődése az anyagok egymásrahatásával, a formák szétszabdalásával és új rendszerbe építésével, a színek expresszív kontraszthatásával való kísérletezésre összpontosult. „Képzőművészeti mondanivalója az anyag rendkívül sokoldalú felhasználása és kialakítása révén válik nyilvánvalóvá. Nem az anyag által közvetítve, hanem magában a megformált anyagban jelenik meg az egyébként más módon, más eszközzel kifejezhetetlen plasztikai beszéd.” Maga a művészi munka folyamata, a kifejezni kívánt gondolat és az alkotás megélése vált jelentőssé munkásságában. A grafikusi szemléletmód precizitása és fegyelmezettsége a festészet terén egy a szellemi indíttatást és tudatos tervezést ugyan nem nélkülöző, de a kivitelezésben jóval ösztönösebb, szabadabb megvalósítás irányába mozdult el. E változás első mérföldköve a 60. születésnap alkalmából rendezett kiállításon volt látható 2015-ben.
A már említett Préselt levél a kert vagy a Pilinszky zárt kertje a Szolláth-féle hommage-képek sajátos csoportjához vezetnek: a 2020-as években az úgynevezett „tisztelet-kertekhez”, melyeken Szolláth elképzelt, kertszerű térbe „invitálja” az általa becsült alkotót és a képek szemlélőjét. Ezek a térszerű festői konstrukciók nem valóságos kertekre utalnak. Ahogy Virág Ágnes felidézte Orosz István egy megnyitó alkalmával megfogalmazott, e képekre vonatkozó megállapítását: „Ez az imaginárius megközelítés, valaminek az elképzelése, kiegészítése a saját tapasztalataink és előzetes kertképeink alapján kapcsolódik az általad [mármint Szolláth által] idézett irodalmi kertképekhez…” A Kapu Kafka kertjében-képet A törvény kapujában című novella ihlette, ahol Szolláth földből és temperából felhordott réteget festett az összegyűrt, meggyötört papírra 6-7 rétegben, s a kaotikusan sűrű, egész felületet betöltő, szürke és barna árnyalatú, téglalap alakú képmező aljából kis kaput tépett ki, amelyen keresztül szimbolikusan be lehet jutni a törvény házába. Nemes Nagy Ágnes Paradicsomkertje hatására készült az Itt a határ című, teljesen redukált forma- és színvilágú festmény, amelyen magát a hordozót, a merített papírt tépte ketté a művész, és elcsúsztatva applikálta fel egy újabb papírra, hogy az eltolt síkok a szakadás mentén markáns határvonalat hozzanak létre. A Prutkay Péter tiszteletére készített „kertkép” egy fészek mélyének mikroszkopikus közelségébe von, ahol a levelek és füvek erezetét, kövek felületének lenyomatát mutató, sokrétegű kompozíció intim közelségű, nem szokványos nézőpontot tár fel, hiszen ritkán adódik lehetőség egy fészek rejtett zugaiba ily módon betekinteni. Ugyanakkor melegtónusú színvilágával, a középpont felé sűrűsödő közegével biztonságot és stabil tömeget tükröz az ábrázolás. A fészek motívuma az újabb képeken máshol is megjelenik Szolláthnál. A Villányi László verséhez kötődő Felelet című munkán a merített papíron madzagokból és fehér temperából szinte plasztikusan felrakott, rusztikus, vakolat-szerű réteg alól sejlik fel valamiféle fészekből, szálakból kirajzolódó madáralak.
„Ha némi csönd után
valaki felelgetni kezd neki,
gyorsabban ver-e a rigó szíve?”
A 90-es években induló tusrajzok és rézkarcok fegyelmezett képalakítását, gondosan szerkesztett, mértéktartó kompozícióiból kiindulva szembetűnő igazán a 2020-as évekre kiteljesedő változás Szolláth művészetében. A változásban ugyanakkor a grafikai attitűd nem veszett el, továbbra is megmutatkozik az eszközhasználatban (papír, ceruza, tus, rézkarctűk, monotípia, stb.), a vonalak jelentőségében és a rajzos „beavatkozásokban” (karcolások, kontúrok), illetve a kisebb méretű alkotások kedvelésében. Visszatérő motívumkészlettel dolgozik, legtöbbször a kör, a négyszög, a kereszt, kapuk és ablakok, spirálok, égitestek és labirintusok foglalkoztatják. Mégis határozottan látszik, hogy a festészet terén kibontakozó, a kötöttségek alóli felszabadulás nyomán expresszív, gesztusfestészetet idéző irányba mozdult el alkotói gondolkodásmódja. Az utóbbi időben készült munkái „cselekvéslenyomatok”, melyeknek elkészítéséhez nincsenek előre megállapított szabályok, az alkotófolyamat kimenetele nem határozható meg előre. Tillmann Ármin gesztusfestészetről írt gondolatai jól rímelnek a Szolláth által létrehozott, erős érzelmi töltettel és szimbolikus jelentésrétegekkel átszőtt alkotáscsoportra, amely valamiféle kísérletként is felfogható „arra, hogy megingassuk vagy egyenesen felbomlasszuk világtapasztalatunk egyberendezettségét.” A lírai absztrakció hatásáról tanúskodó alkotásokon a rá jellemző ellenpontozással dolgozik Szolláth, a fegyelmezett szerkezet érzelmekkel telített megvalósítással, a grafikai részletesség festői gesztusokkal, az égi távlatok parányi részletekkel párosulnak. A művek létrehozása során különösen fontos az alkotó számára az anyag tűrőképességével, a határvonalak keresésével, a visszakapart, gyűrt, nyomtatott rétegek ismétlődésével való gyakorlat. Sokszor régebbi munkáit veszi elő és dolgozza újra teljesen ezzel az újfajta lendülettel. Sok esetben applikál különféle anyagokat képeire, például homokot, cérnaszálat, tépett-gyűrt papírokat, ruhadarabokat, újságpapírt vagy akár rozsdás szögeket. Anyagát pedig nem kíméli, csurgat, fröcsköl, dörzsöl, széttép, majd visszaragaszt, összegyűr, áztat, lenyom, visszakapar.
Az anyag változatos felhasználása révén jut érvényre a tartalmi üzenet is. Az időbeliség határai, az anyag viselkedése, öröklét és múlandóság viszonya, lételméleti kérdések foglalkoztatják. Afféle jaspersi határhelyzetek, amelyek az emberi létezéshez lényegileg tartoznak, például hogy az ember változás tárgya, ki van szolgáltatva a múlandóságnak, szembe kell néznie a halállal vagy hogy menthetetlenül bűnbe keveredik. Az ember számára pedig az a döntő, hogy hogyan viszonyul ezekhez a határhelyzetekhez, a kitettséghez és létezése korlátaihoz, az élet törésvonalaihoz.
Szolláth kertjei, kapui és ablakai ezekre a határhelyzetekre is reflektálnak. A kert az univerzum kicsinyített mása, a kapu a lehetőség, az átmenet, a titkok szimbóluma, amely a továbblépés vagy a maradás lehetőségét hordozza. Jász Attila Szolláth művészetéről írt soraiban érzékenyen puhatolta annak esszenciális üzenetét:
„Esőcseppnyi információ vagyunk az égbolton úszó felhőből,
úgy születünk és halunk meg, mint a csillagok,
együtt vagy épp külön-külön ragyogva.”
A festményeken a töredékesnek tűnő, kopott-mállott, gyötört felületek, a beszédesen tátongó hiányok, az izzó vörösek és mélyfeketék vibráló és elegáns együtthangzásában ölt testet a művészetében Szolláth Katalint foglalkoztató szellemi tartalom, amely a megélt valóság mibenlétének egy-egy darabját, az emberi létezés határosságának, a kifejezhetőségért vívott küzdelem korlátainak mibenlétét kutatja.
A tanulmány megjelent Szolláth Katalin 2025-ben kiadott katalógusában.