„Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.” (Weöres Sándor)
Két alkotó, két életmű – az egyik már lezárult, végleges (ha van véglegesség), a másik még fejlődik, halad, kibontakozik a maga járta úton.
Molnár Péter és Szolláth Katalin pályaívei egymást keresztezték, majd egymás mellett haladtak tovább Molnár Péter két évvel ezelőtti haláláig. Két út egymás mellett, nagyon nem egyirányú, párhuzamosságuk mégis példás. A művészházaspárok esetében különösen. Ismerjük azokat a történeteket, melyben az egyik fél – zömmel a feleség – lemond a saját karrierjének építéséről a másik kedvéért, a másik támogatásáért. Molnár Péter és Szolláth Katalin esetében szó nincs erről. A két életpálya egyenletesen a saját maga által választott mederben hömpölygött, s hömpölyög immár Katalin pályája tovább.
Molnár Péter unikális a magyar képzőművészetben, legalábbis, ami festészetét illeti. Alkalmazott művészként (illusztrátor, animációs filmes, illetve filmrendező) a hazai kulturális szcéna elismert alkotója. Ám festőművészként olyannyira saját nyelvet alakított ki, annyira egyedi, követhetetlen és sajátos mindaz, ami önálló alkotómunkájában megjelent, hogy besorolhatatlansága miatt szinte kívülállóként volt jelen a mai magyar festészet, képzőművészet színpadán.
Molnár egy meditációs folyamatot végzett, apró színpöttyökkel zen buddhista vagy középkori apáca türelmével rótta fel kis méretű képfelületeire a redukált formákat. Steve Reich szerialitása, Cage csendje – lám, zenei hasonlatokkal lehet csupán leírni a Molnár-életmű darabjait. Minimalizmus és/vagy redukcionizmus az, ami a képfelületeken megjelenik. A magyar festészetben két – tőle persze távol álló, mégis hasonló elmélyültségű alkotót tudnék idehozni példaként. Veszelszky Bélát és Molnár Sándort. Két olyan festőt, akik közül Veszelszky formákat, látványokat raszterszerű pontokra bontva, majd tovább bontva festette portréit, tájait, míg Molnár Sándor – különösen a fehér korszak, a semmi felé vezető utolsó öt-hét éves periódusában – a kép és a világkép eltűnését, feloldódását festette a maga által felépített festőjóga alapján.
Molnár Péter szemcsés, vibráló képein kutatni kell a témát vagy a címadó jelenséget. Egy-egy házfal, épületkontúr (A San Lorenzo macskái), a Hartai utazóláda szinte Mark Rothko-i color fields hatású, mintegy monokróm kép. Akárcsak a Pompeji részlet vagy a Kati lepkét álmodik (ez utóbbinál finoman reflektál Szolláth szín- és felületképző világára).
Molnár csendes megszállottsága a képek felbontása, a foltok szinte láthatatlanná tétele sok szempontból jelez egy világnézetet. Olyan mitikus és álomszerű képzetet alakít ki, melyben minden valós dolog folyamatos átalakulásban, bizonytalanságban van. Ahol a kereső – a néző – csak saját magára van bízva, hogy felfedezi-e a rejtett értékeket. Fel tudja-e fejteni az időrétegeket? Ki tudja-e bontani a homályban a tájat, a valóságot.
Szolláth Katalin útja másfelé visz – bár ez az út sem kanyarodik el a valóság teljes átformálásától. Attól a valóságtól, melyben szereplők vannak, arcok és alakok, helyszínek vannak, tájak és építmények, és ezeknek az egymással való kapcsolódásaik. Éppúgy szenzitív, éppúgy személyes, mint Molnár Péter alkotásai, csak a világ – és a képzőművészet nyelvének – más szegmenseit ragadja meg. Szolláth expresszivitása, temperamentuma és grafikusi alkata olyan elementárisan kifejező (Nyár), olyan érzékletesen fájdalmas vagy ironikus (Csontváry levelesszekrénye), hogy a néző már a művek első látásakor élménytöltődést érzékel.
Szolláth hommage-szerű képein, grafikus festményein és festői grafikáin nagy tisztelettel fordul az általa nagyra becsült alkotók – többek között Dürer, Anna Mark, Csontváry, Matisse és Prutkay Péter – felé. Műveiben azonban nem idézi meg közvetlenül, és nem is parafrazeálja alkotásaikat: sokkal inkább önálló műveken keresztül tiszteleg előttük, saját képi világába építve be az irántuk érzett megbecsülést.
A Hokusai kertje című fekete-fehér lap a japán mester szellemiségét, a keleti minimalizmust idézi meg. A Naplóm lapjai Péternek sem Molnár Pétert, hanem a személyes, a hozzá fűződő érzelmi viszonyt, a drámát meséli el képregény formájában a sötét vagy épp elsötétülő téglalapokon, melyre drámai fekete gesztusnyom kerül.
Szolláth Katalin intellektusa és műveltsége belső erő, amely nem ül rá az alkotásokra, nem válik kívülálló okoskodássá. Tiszta és fegyelemmel bíró, technikailag kiválóan kivitelezett munkák ezek, egy remek életmű darabjai.
A két mester, a házaspár hic et nun e kiállításon mutatja meg nézőinek összetartozását, egyediségük párhuzamosan lezajlott alkotói folyamatait. Az egyikre emlékezünk, a másikkal együtt haladunk tovább. Jó, hogy egy pillanatban láthatjuk ezt a két utat itt a kiállítótérben találkozni.
Elhangzott a Bozsó Gyűjteményben 2025. október 8-án, a Kortárs Összefonódások című kiállítás megnyitóján.
Az írás megjelent a Forrás 2026/9. számában.