Egy rajztanár feljegyzései az alagsorból

40 év 40 oldalon

„Rajzolni annyi, mint elvinni egy vonalat sétálni.”
(Paul Klee)

1. Hogy is kezdődött?
9 évesen kaptam meg első „tanári” fizetésemet, egy csehszlovák színesceruza-készletet (Kohinoor). A dobozára is emlékszem. Ilyen szép ceruzákat addig még sosem láttam. Végtelen örömmel próbáltam ki. Egy osztálytársam anyukája „fogadott fel”, hogy segítsek a tanulásban Terézia nevű leányának. Kocsival jöttek értem, és haza is hoztak. Autóban sem ültem eladdig. A második óradíjamra is emlékszem: egy fehér dobozos, virágmintás Francia bonbon, amelyben két „emeleten” sorakoztak a becsomagolt csokik. Gyönyörű, hatalmas lakásukban minden tetszett, de leginkább a zongora bűvölt el. Megengedték, hogy odaüljek a zongoraszékre, és máig izgalommal emlékszem vissza arra a hihetetlen érzésre, amikor leütöttem az első billentyűt. Ettől a pillanattól kezdve zongoraművész szerettem volna lenni, de mivel sem zongoránk nem volt, sem pénzünk zongoratanárra, mégis a színes ceruza győzött, és így lett belőlem rajztanár. Csak egy furcsa, bizsergető érzés maradt meg bennem, mert gyakran mondogatták a későbbiekben: „Ön bizonyosan zongorázik ilyen hosszú, vékony ujjakkal…”

Azután is mindig tanítottam fiatalabb gyerekeket, de azokra már nem emlékszem. Többnyire a szomszédban laktak. A gimnáziumban már orosz nyelvre oktattam a nebulókat, mert mint jó tanulót természetesen automatikusan az orosz tagozatra vettek fel. A „fizetésemből” a Művészet című folyóiratot vettem meg. A sarki kis újságos pavilonhoz gyakran beköszöntem: „Megjött már az újságom?”

Ezeken a folyóiratokon nőttem fel. Még mindig emlékszem egy-egy cikkre (pl. Michelangelo rabszolgái). Titkos álnevet választottam – Dávid Anna –, és művészettörténeti elemzéseket írtam, amelyekhez természetesen az adott kép fotóját is odaragasztottam. Jó korán mentem ilyenkor a Katona József Gimnáziumba, és kitűztem a faliújságra. Hosszúkás alakú, fényes papírokon gyöngybetűkkel írtam ezeket a műelemzéseket. Akkor még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni (azaz hogy művészettörténetet tanítok) ugyanitt mintegy 30 évig.

Az első kiállítást is még gimnazista koromban rendeztem az iskolámban, amiből nagy botrány lett. Az történt ugyanis, hogy a Fotóművészet című folyóiratban – amit szintén megvásároltam a kis pavilonban, amikor már „jobban” ment az óraadás – olvastam egy országos vándorkiállításról, és „megrendeltem” anélkül, hogy szóltam volna bárkinek. Egyszer csak kiszólítanak az óráról: azonnal menjek az igazgató irodájába! Hát, gondoltam, ennek fele sem tréfa. Mindenki rettegett az igazgatótól. Mint megtudtam, már a portán tornyosult egy hatalmas csomag. „Mit akar maga ezekkel a fotókkal?” „Milyen önállóskodás ez? Ez itt nem szokás!” „Itt nem lesz semmiféle kiállítás!” „A falakon csak tablók lehetnek!” „De ha már iderendelte, kínos lenne visszaküldeni…” „Egyetlen szöget sem lehet a falba verni! Megértette?” Hát okozott némi nehézséget a dolog, de damilokkal, egy hatalmas létrával és sok segítő diákkal megoldottuk a feladatot. (Nagyon jó hangulatban telt ez a rendezés délutánonként. Olyannyira, hogy kis csapatunkkal még iskolaújságot is szerkesztettünk, felolvasó délutánokat tartottunk, én rajzoltam, műelemzéseket adtam elő.) Nagyon tetszett nekünk, hogy valami színes világ néz le ránk a komor, sötét tablók helyett. Így kezdődött a kiállítások sora.

Amikor már rajztanárként dolgoztam a gimnáziumban, évente átlagosan 10-15 tárlatot rendeztünk a gyerekek munkáiból. Mesebeli színkavalkádot varázsoltunk az iskola folyosóján vagy a díszteremben lévő paravánokra, amelyeket a könyvtártól kaptam meg (mert már nem tartották őket megfelelőnek), és amiket még 25 évig használtam.

De olyan is megtörtént, hogy a folyosó kövein állítottuk ki azokat a rajzolt számokat, amelyeket az iskola épületének 100. évfordulójára készítettünk. Úgy tekergőztek a rajzlapok az emeleteken, mint valami végtelen papírkígyó. A gyönyörű, fantáziadús és egyedi megoldású rajzokra senki sem lépett rá. Különleges élményt jelentett tanárnak, diáknak egyaránt. Ezeket a számokat később felhasználtuk színházi dekorációként is, amikor az ünnepi megemlékezést tartottuk a város teátrumában. Akkor a színpad tetején sorakozott a 100 darab évszám.

A legemlékezetesebb talán mégis az indiai kultúra tiszteletére rendezett kiállítás volt. Az egész dísztermet megtöltötték a diákok munkái. Természetesen előzőleg mindig alaposan foglalkoztunk az adott ország vagy kor művészetével. Mindenki olyan módon dolgozta fel a témát, amelyben a legjobban ki tudta kifejezni önmagát: lehetett fotó, kollázs, festmény, rajz, textil, számítógépes grafika stb… Az ünnepélyes megnyitó színvonalát nagyban emelte, hogy Somi Ami táncművész eredeti, indiai templomi táncokat mutatott be a díszterem színpadán. (Néhány hónappal korábban a művelődési házban lépett fel, és szuggesztív játéka teljesen elbűvölt. Már ott megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy ezt a csodát a katonás gyerekeknek is látniuk kell. Nagy bátran bekéredzkedtem az öltözőjébe, és elmondtam a hölgynek ezt a gondolatomat, hozzátéve, hogy az iskolának sajnos nincs pénze, amivel ezt honorálni tudná. És láss csodát, így válaszolt: „Rendben. Csak az időpontot kell egyeztetnünk!”) A művésznőt a faktos lányok öltöztették fel az igazgatóhelyettes irodájában, máig hallom a temérdek ezüst karkötő és „lábkötő” csilingelését, amint a hideg folyosókon mezítláb megy végig a színpad felé a gyerekek bámuló tekintetétől kísérve. Pedig már volt ámulnivaló néhány perccel korábban is, amikor az iskola előtt megállt egy hatalmas, fekete limuzin kis zászlóval az elején, és kiszállt a kocsiból az indiai követ titkára. (Küldtem meghívót a nagykövetnek, mégis nagyon meglepődtem, hogy elfogadták az invitálást.) A limuzint telis-tele rakták Indiáról szóló szebbnél szebb könyvekkel – alig bírták a fiúk felcipelni a csomagokat. A Titkár Úr köszöntője után kezdődött Somi Ami elbűvölő tánca.

Természetesen a magyar kultúrával foglalkoztunk legtöbbször, de rendeztünk Japán, Kína, Egyiptom művészetét feldolgozó tárlatokat is, ezek középpontjában a gyerekek alkotásai voltak. A lányok kínai teaházat rendeztek be az egyik teremben, ahol jellegzetes ruhákba öltözve kínálgatták a teát és a süteményt, a mellette lévőben pedig egy kozmetikus anyuka festette ki a jelentkezőket. Egy másik alkalommal művészeket hívtam meg, akik a Lilaruhás nőt – az egyik diáklányt – festették le a díszteremben, miközben egy kiállítás megnyitóját tartottuk. (A ruhát a színházból kaptuk kölcsön.) Ugyancsak a színháztól kértünk jelmezeket a Majális című kép megjelenítéséhez is. Az iskola előtti parkban a zöld füvön igencsak feltűnő jelenség lehetett a kis csapat, mert másnap az újságban is megjelentek. Az élőképek mindig nagy sikert arattak. Először is a diákok kiszabadultak az iskolapadból. Ez már csak jó lehet!

Felejthetetlen élmény volt az is, amikor Orosz István 60. születésnapjára rendeztünk meglepetés-kiállítást. A Kossuth-díjas művész, aki azóta elnyerte a Nemzet Művésze címet is, iskolánkban érettségizett. Az ő rajzainak parafrázisait dolgoztuk fel a gyerekekkel heteken keresztül. Fantasztikus alkotások születtek! Ehhez a tárlathoz találtam ki, hogy egy csigavonalszerű labirintust készítünk élőképben, mivel István egyik jellemző rajzi motívuma az útvesztő. Egyforma trikóban előre berajzolt helyen álltak, illetve ültek a diákok a tetőterasz alatt, ahonnan nagyszerű felvételeket lehetett készíteni. A művészt nem avattuk be, és amikor eljött az iskolánkba, a hatás nem is maradt el. Egy-egy gyerekrajz láttán így szólt a közismerten szerény alkotó: „Jobb, mint az enyém!”

Még számtalan emlék tolul fel bennem, például amikor Raffaello Athéni Iskoláját „rendeztük meg” a Katona bejárati lépcsőjén, s néhány tanár furcsán nézegette a lepedőkbe burkolózó nebulókat. Mit mondjak, kétségtelen, hogy azon a napon élénkebben viselkedtek, mivel a szünetekben is viselték a „jelmezt”. Talán a legtöbbször és a legnagyobb sikerrel Botticelli Primavera című képét „adtuk elő”. Amikor a gimnáziumunkkal szemben, a Béke téren kialakították a Rózsakertet, mintha nekünk terveztek volna megfelelő hátteret. Nem csoda, hogy ebben a kertben igen szépen „szólalt meg” a kép. Emlékszem egy kedves jelenetre: egy kis növésű, vékony fiút a 180 cm-es, sportos osztálytársai hirtelen felkaptak, és így Ámor a magasból mosolygott le a három gráciára… Milyen érdekes, hogy mi marad meg az ember emlékezetében! Például ez a mosoly…

2.
No, de elkalandoztam, folytatnám a kiállításokkal. Ezeket a tárlatokat mindig a tanulókkal együtt rendeztük, így még nagyobb élményt jelentett nekik, hiszen bele is szólhattak abba, mit hová tegyünk, hogyan lenne a leghatásosabb.

Egy kiállítást, egy happening art-ot még mindenképpen szeretnék elmesélni. (Istenem, hány érdekességet lehetne elmondani erről a negyven évről!) 1991-ben rendeztünk egy avantgárd divatbemutatót és kiállítást, amely „olyan jól sikerült”, hogy meg voltam győződve: másnap reggel az igazgató ki fog rúgni. (Mellesleg nem is lett volna nehéz dolga, mert az „alma materemben” – amiért egy kinevezett állást hagytam ott – szerződéssel tanítottam öt éven keresztül…). Nem vitás: kicsit felforgattuk az iskolát. A díszteremben a színpadon modellek vonultak fel extrém „ruhákban”. Az egyik kislány szoknyáját például egy esernyő vázszerkezete adta – na jó, azért mást is viselt még. A súgólyukból a fiúk egy sellőnek öltözött, zöldes-kékes ruhába burkolózó, hosszú szőke hajú lányt húztak elő, aki ott vonaglott a színpadon partra vetett halként. Közben zongorán Bartók Rondóját játszotta egy fekete cafrangos rongyokba öltözött diáklány, aki igencsak merészen festette ki az arcát. Nagyszerűen zongorázott, még most is megborzongok, ha felidézem. 34 év telt el azóta, s most, 2025-ben – meglehet – ezek már egyáltalán nem tűnnek merész, provokatív, újszerű dolgoknak, de abban az időben egy vidéki, erősen tradicionális, a természettudományokat mindenekfelett előtérbe helyező gimnáziumban – mit mondjak – égbekiáltónak és szentségtörőnek tűntek. Hazardíroztam, de ez nem volt tudatos ellenállás. Miért is lett volna? Jöttek az ötletek, és a lendület vitt bennünket. Ha belegondolunk abba, amit pl. a Bauhaus iskolában 1919-ben csináltak… ahhoz képest mi nagyon decensek voltunk…

Persze mindez nem egy művészeti iskolában történt. Itt egy alagsorban volt a rajzterem, ott jutott hely a művészeteknek, hűvösebb, esősebb időkben rendszeresen békák húzódtak az ajtóhoz kis meleget remélve, bent pedig egerek rohangáltak a rajzokon, nyilván azt gondolták, hogy ők is beleszólhatnak az osztályzásba. (Mondtam is a biológiatanároknak, hogy felajánlom a termet természettudományi szaktanteremnek…)

Ha abba nem is szólhattak bele, de egy érettségit igencsak emlékezetessé tettek, s később úgy is emlegettük: az „egeres érettségi”. Csendéletet kellett rajzolni, a beállítás igazán nagyszerűen sikerült: almák, körték, drapériák… Az egyik angoltanárnő felügyelte a vizsga tisztaságát. Egyszer csak egy nagyot kiáltott, és felugrott a tanári asztalra, mivel egy egér belemászott a gyümölcs csendéletbe, hogy izgalmasabb legyen a feladat. (No, ez sem igazán felelt meg az érettségi felügyeleti szabályzatnak.)

Még egy egeres történet ide kívánkozik. Az egyik művészettörténet órán a fal mellett masírozott egy egér. Szokás szerint megijedtem, amit igencsak élveztek a 17-18 éves fiúk. Szaladtak utána, meg akarták „nekem” fogni. „Ne nyúlj hozzá, mérgező lehet, mossál kezet!”, kiabáltam nekik izgatottan, mert féltettem az egészségüket. Csak a szünetben jöttem rá, hogy ez egy fehér egér volt, amit a fiúk direkt nekem hoztak „ajándékba” – gondolom azért, hogy színesítsék az expresszionizmus aktuális témáját… Így talán már érthető, miért adtam a visszaemlékezésem címéül ezt: „Egy rajztanár feljegyzései az alagsorból”. Igen, nem az egérlyukból, mint Dosztojevszkij halhatatlan hősének, de majdnem onnan… Az „állati történetek” legkedvesebb szereplője szintén fehér volt, nagy fülei csak úgy lengedeztek, mikor megszeppenve felbukkant a rajzteremben a katedra előtt. Üdítő színfoltként hatott rám az egerek után ez a nyuszi, akit nekem hoztak a tréfás kedvű srácok (Halasi Bence és csapata, akik éppen tíz éve érettségiztek), hogy valami történjen is az órán. A tapsifüles egyébként egyenesen Lajosmizséről érkezett, és lehet, hogy modellnek szánták a fiúk, de azt hiszem, Albrecht Dürer briliáns tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy lerajzoljuk, annyira ugrándozott.

És sokszor eszembe jutott a 40 év alatt Erasmus híres mondása is: „A művészetek fáznak minálunk”, mert – mi tagadás – én is sokat fáztam abban a vizes, salétromos, alagsori teremben, ahol sokszor a szagok miatt nyitott ajtónál, kabátban tanítottam.

De térjünk vissza a mi avantgárd mókánkhoz, mert most jön a java! Néhány végzős fiú amatőr együttest alakított, és ajánlkoztak, hogy játszani fognak, de nem mondják meg előre, mit: legyen meglepetés! Biztosítottak afelől, hogy minden rendben lesz, és élvezni fogjuk a koncertet. Kicsit izgultam, vajon mi is lesz ebből, és amikor sürgetően egy kukát kértek, akkor már kezdett komolyan melegem lenni. Nem volt mit tenni, leszaladtam egy fiúval az utcára, és szerencsénkre találtunk egy üres kukát (A koncert után visszacsempésztük.) Mire felvittük, meglepetten láttunk egy rozsdás, kátrányos fémtartályt, amibe a srácok sörösüvegeket dobáltak, és a tökéletes avantgárd hanghatás érdekében ütemesen törték össze egy hatalmas bottal. A kukába dobált üvegek már kissé halkabban szóltak. Időnként a szilánkok kicsapódtak a folyosó kövére. A fiúk fontosnak tartották, hogy végig háttal álljanak a közönségnek. Megmondom őszintén, hogy a zenei effektekre nemigen tudtam koncentrálni, csak a potenciális életveszély kivédésére… Hála istennek semmi baj nem történt, de sokáig söprögettünk a folyóson – jómagam azzal a baljós előérzettel, hogy napjaim ebben az iskolában meg vannak számláva. Csodák csodája maradhattam, de még 3 évig nem kaptam meg a kinevezést. Ahhoz még kellett néhány OKTV eredményt produkálnom művészettörténetből a tanítványaimmal, és Mester igazgató úrnak el kellett felejtenie az üvegszilánkokat is.

Avantgárd esténk ötlete a kiállítás előtt már fél évvel korábban, akkor született meg, amikor hat végzős diákkal elkezdtük próbálni Ionesco A kopasz énekesnő című darabját. Könyv alakban akkor még nem lehetett hozzáférni, így a Nagyvilág című folyóiratot kaptam meg Szekér tanár úrtól, abból fénymásoltuk ki a lapokat. A heti kétórás, délutáni művészettörténeti fakultáció után ott maradtunk, és gyakoroltuk a szerepeket. Angol újságot, magyar kötőtűt, tűzoltósisakot és csengőt is beszereztünk. Ha valamelyik szereplő nem tudott eljönni, akkor a rendezés mellett még a hiányzó diák szövegét is én olvastam fel, hogy gördülékenyen menjen a próba. Emlékszem, mekkora derültség támadt, mikor éppen ezt kellett mondanom: „Mekkora kaki, mekkora kaki, mekkora kaki…” Szorgalmasan készültünk, és közben nagyon jól szórakoztunk. A végén, amikor már megtanultuk az egészet, és belejöttünk a mókába, úgy döntöttünk közösen, hogy akkor lesz a legabszurdabb a darab, ha nem adjuk elő. És így is tettünk. Persze az egész iskola tudta és várta a bemutatót, és mi ezen nagyon jót mulattunk! Illett az avantgárd estéhez az abszurd dráma „hiánya”. „Kint sincs semmi, bent sincs semmi…”

Sok nagyszerű kiállítás jut még eszembe, mindegyiket szerettem, például a Giccsek tárlatát, amelyen a gyerekek annyi szörnyűséget hordtak össze, hogy egy kis „dombot” halmoztunk fel belőlük az egyik teremben. Egy másik alkalommal, egy úgynevezett fordított napon a legrosszabb rajzok bemutatóján is nagyon jókat nevettünk. Madzagokat feszítettünk ki az udvaron, és ruhacsipeszekkel „installáltuk” a műveket. Még szavazást is tartottunk! Diáknapon pedig az árnyképeknek volt a legnagyobb sikere. Ezek olyan szépek és dekoratívak lettek, hogy továbbfejlesztettem az ötletet: Milyen vers jár a fejemben? címmel. Több helyen be is mutattuk az elkészült műveket, így az Ifjúsági Otthon Diákgalériájában is. (Itt egyébként ügyes rajzos gyerekeknek önálló tárlatokat tartottunk.) Az egyik legnagyobb elismerést a Kecskemét ablakairól és kapuiról összeállított fotókiállítással értük el, amit Budapesten a Müpában is megcsodálhattak az érdeklődők.

Nemigen találtunk olyan tanulót, akinek legalább egy rajzát be nem mutattuk volna valamelyik iskolai vagy városi kiállításon. Ez mindig jó érzéssel töltött el. És az is, hogy mindennap kaptam legalább egy csodálatos gyerekrajzot, amire ránézve azt mondtam: igen, ezért mégiscsak érdemes volt felkelni és bejönni az iskolába. Őszintén mondom, hogy sokszor inspiráltak a saját grafikusi munkámban is a gyerekek alkotásai. Legfőképpen hitet és erőt adtak, amikor láttam rajtuk a teljes átélést és az alkotásba való belefeledkezést. A fiatalság varázsa a tanárra is hat, és akarva-akaratlanul lélekben is frissebbek, fiatalabbak leszünk. Egyébként furcsa dolog a gyerekrajzokat osztályozni, és szerintem nem is kéne ─ nagy butaság. Ha rajtam múlott volna, bizonyosan nem adok rájuk jegyet. (Műszaki rajzot „szerettem” osztályozni, mert ott egyértelmű a hiba.) Többször előfordult egy gyönyörű festmény láttán, hogy két ötöst írtam be a tanulónak. Egyszer aztán odajön óra végén egy kislány sírdogálva: „Mi a baj?” – kérdezem. „Tanárnő, csak egy ötöst kaptam a rajzomra!” Hát… nem könnyű a dolga egy rajztanárnak, ha osztályoznia kell!

Egyik felejthetetlen kiállításunk a Mandala tárlat volt. Éveken keresztül szinte minden kilencedikes osztályban feldolgoztuk a témát. A gyerekek imádták ezt a feladatot, és gyönyörűséges munkák születtek. Guinness-rekordra készültünk. 20×20 cm-es mandalákból raktunk ki a díszterem padozatára egy 8×8 méteres óriási mandalát, de nem sikerült megdöntenünk a rekordot. Most már tudom, mi volt a hiba: túl kicsik voltak a rajzok.

Egy alkalommal aztán a szertár melletti falat is „rendbe szedtük”. Annyi tornacipő-lenyomat díszelgett rajta, hogy elhatároztam: itt festeni kell. A Katona József Gimnáziumban rengeteg szecessziós Zsolnay-majolika és kovácsoltvas motívum található. Ezekből a szépségekből indultunk ki, és egy színes, hullámzó, élő, eleven felületet varázsoltunk a koszos falak helyére. Mire készen lettünk, épp kapóra jött egy országos falfestő pályázat, amelyre több mint 100 iskola nevezett be. Bejutottunk a 2. fordulóba is, aminek a témája az Élhető város volt. A terveket egy buszra kellett arányosan kicsinyített formában elkészítenünk. Ezt is megnyertük, és jutalmul dolgozhattunk egy nagyot: kifesthettük a budapesti 5. számú autóbuszt, amely éveken keresztül így közlekedett. A körülbelül harminc diákkal 2-3 óra alatt elkészültünk, pedig még nem csináltunk ehhez hasonló feladatot. Nagyszerű csapatmunka volt, én is „beszálltam”, a sofőr ajtaját választottam. Meglehetősen izgultam a kezdésnél, de várakozáson felül sikerült. A Volán garázsából a Műcsarnokig a színes busszal utaztunk. A gyerekek ujjongtak, kiabáltak ki az ablakokon, és az emberek integettek, csodálkozva figyelték a nem hétköznapi járművet. A Műcsarnokban aztán méltó fogadtatásban részesültünk.

Igaz, azért akadt egy kis izgalom: mikor elkészültünk a dekorációval, jutalmul felajánlották a Volán vezető szakemberei, hogy a telep udvarán vezethetnek a gyerekek, természetesen felügyelettel. Kicsit furcsa ötletnek tartottam, de biztosítottak afelől, hogy nemegyszer történt már hasonló „jutalomutazás”. Az aggályaim sajnos beigazolódtak, mert sikerült egy falnak nekimenni, ami ki is dőlt. Hát ez is egy felejthetetlen élmény marad!

3.
És persze nem hagyhatom ki azoknak a jeles alkalmaknak a felidézését sem, amikor november 11-én, Katona József születésnapja alkalmából az ünnepi napokra meghívtunk egy-egy művészt, hogy mutassa be alkotásait. Főleg olyan festők kaptak felkérést, akik valamilyen módon kötődtek a gimnáziumhoz: például Orosz István – akinek az alma matert jelentette a Katona – háromszor is megtisztelt bennünket azzal, hogy láthattuk a grafikáit. A legnagyobb érdeklődést a díszteremben megrendezett tárlata váltotta ki, mert itt az anamorfikus munkáit is nézegethettük. Elbűvölten álltunk a posztamensek előtt, és egyszer csak megkérdeztem Istvánt: „Vajon hányan lehetnek a világon, akik tudnak ilyen bravúros rajzokat készíteni?” „Oh, sokan vagyunk! Tavaly mind a hatunkat meghívták New York-ba egy konferenciára” – válaszolt a tőle megszokott szerénységgel és szelíd iróniával. Egy másik alkalommal híres plakátjait is bemutattuk.

Szappanos István, aki tanárként dolgozott a Katonában – engem is tanított – gyönyörű tájképeit hozta el megmutatni, emellett Murár Gábort, Kő Ferencet, Szikora Imrét is meghívtuk kiállítani (ők is itt diákoskodtak, Kő Ferenc és Szikora Imre már az én szakköreimet is látogatta.) A. Varga Imre és Tavaszy Noémi is ott volt a sok meghívott művész között. Igyekeztem minden alkalommal finoman meggyőzni a kiállítókat arról, milyen jól mutatna a tanáriban azon a nagy, csupasz falon egy-egy festményük, és néhány év múlva már több képben gyönyörködhettek a tanárok. Így jött létre az Iskolagaléria.

Kollégáimnak és kollégáimmal is rendeztem kiállítást: Összkép címmel a három gimnázium rajztanárai bemutathatták munkáikat, s abban bíztam, hogy az iskolák közötti kis nézetkülönbségeket talán ezzel is valamelyest tudjuk oldani. A megnyitón a három iskola énektanárai és tanulói is szerepeltek.

Amikor az ötvenedik születésnapomat ünnepeltem, egykori tanítványaim – László Zsófia és Szikora Imre – rendeztek nekem egy meglepetés-kiállítást a díszteremben. Nagyszerűen sikerült, csak egy kicsit rövid ideig tartott, mindösszesen két óra hosszáig. (Valamit lehetett látni a falhoz huzigált paravánokon, de már nem igazán mutattak jól a képek.) A megnyitón kedves ötletként diavetítéses „órát” rögtönöztek Zsófiék, „utánozva” engem, hiszen én mindig így tartottam a tanórákat. „Lediázták” a képeimet, amiket valamilyen trükkel kölcsönkértek. A színjátszósok Pilinszky-versekből összeállított előadással leptek meg – Orbán Edit tanárnő irányításával –, mivel mindenki ismerte a költő iránti rajongásomat, amely töretlen a mai napig. Szabó Balázs is Pilinszky megzenésített verseit énekelte gitárkísérettel. Naná, hogy meghatódtam!

A szakkörösökkel időnként az évzáró után is folytattuk a munkát. A nyári táborok közül kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik: Báron László jurtás tanyája, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Végre kiszabadultunk a városból, és igazi festői környezetben, a szabadban alkothattunk. Hatalmas tér, jó levegő, érdekes tárgyak. A padláson felfedeztek a gyerekek egy mumifikálódott macskát. Ez lett a kedvenc modelljük. Emlékszem, vörös pittel készültek a legjobb rajzok. A másik helyszín a Népi Iparművészeti Gyűjtemény volt. Ide nem kellett sokat utaznunk, hiszen a gimnázium szomszédságában van. Főleg portréztunk azon a nyáron, Kő Feri is segített a táborban. Nagyon ügyesen és meglepően gyorsan rajzolt. Minden szép kislányt megörökített.

A Népi Iparművészeti Gyűjteménynél illik egy kicsinyt még elidőznöm, mert igazán nagyszerű kapcsolat alakult ki a gimnázium és a múzeum között. Ingyen látogathattuk a termeket, és rajzolhattunk is az épületben. Kriskóné Marika mindig szívesen fogadott bennünket, s mi ki is használtuk a lehetőséget, mert minden osztályt átvittem – tizennyolc osztályban tanítottam minden tanévben –, és bemutattam nekik a gazdag és szép kiállítást, ahol gyakran láthattunk időszaki tárlatokat is. Az egyik legkülönösebb ilyen bemutatón bekötött szemmel kellett „végignézni”, végigtapogatni a tárgyakat egy osztálytárs navigálásával. Meglepően komolyan álltak hozzá a gyerekek, és azt hiszem, nem felejtették el ezt az élményt. Ilyen egy jó érzékenyítő ötlet. Sajnálatos módon a gyűjteményt 2017 óta csak nagyon ritkán látogatják szervezetten a katonás diákok.

Jó szívvel emlékszem vissza arra az ikebana bemutatóra is, amit egy kedves, közvetlen japán hölgy tartott ebben a múzeumban. A megnyitó előtti napon is találkozhattunk vele, és sok érdekes dolgot tanulhattak a művészettörténet fakultációs lányok az ikebana rejtelmeiről. A művésznő – aki három nappal korábban még az USA-ban készített virágkompozíciókat – a Csalánosi erdőben gyűjtötte be a felhasználandó növények, ágak egy részét. Nem igazán értettük, miért hajol meg összetett kézzel, amikor időnként a hosszú ágak végéből levág egy-egy darabot. „Elnézést kérek az ágtól, hogy »bántottam«” – mondta magyarázatként nekünk. Látván és hallván ezt az „előadást” már könnyebben megértették a diákok a keleti kultúra lényegét.

Máskor a szakkörösökkel pólókat batikoltunk, és egyéb kézműves foglalkozáson is gyakran részt vettünk. Van egy személyes, szomorú emlék is, ami ehhez a helyhez köt. A múzeumban a népművészeti tárgyakról készített rajzainkat installáltam éppen, mikor az igazgatónő odajött hozzám, és közölte, hívtak a gimnáziumból: meghalt az édesapám. De persze rengeteg örömteli élménnyel is kötődöm az épülethez, ezek közül is kiemelkedik, hogy az 50. születésnapomat rokonaim, volt tanítványaim, kollégáim és barátaim társaságában itt, a múzeum udvarán – ahol a rózsakert mellett kemence is található – ünnepelhettük. Ma is köszönöm ezt a kiváltságot!

4.
A Cifrapalotát is gyakran látogattuk és nem csak a faktosokkal, mert ha volt lehetőségem elcserélni az órákat, vagy ha 6. órára esett a vizuális kultúra, akkor el tudtunk menni az osztályokkal is, hogy megcsodáljuk a szecessziós épületet és a gyönyörű képeket! A Zománcművészeti Alkotóházban a szakkörösökkel kis medálokat is készítettünk, az Ifjúsági Otthon kerámia műhelyében pedig módunk volt kipróbálni, hogyan születnek az alkotások. A Bozsó Múzeumot csak a délutáni faktos órákon tudtuk megnézni, de sosem maradhatott ki, akárcsak a Nemzetközi Kerámia Stúdió. Pár alkalommal a Kecskeméti Rajzfilmstúdióba is elmentünk, ahol mindig szívesen fogadtak, és filmeket is nézhettünk. Nemigen volt olyan múzeum vagy kiállítás, amit kihagytunk volna. Mivel a Hírös Agóra – ahol mindig találtunk izgalmas, érdekes tárlatokat – közel volt a gimnáziumhoz, oda egész osztályokat el tudtam vinni. (2004-ben kaptam Tőlük egy Közművelődésért díjat.) Külön szerencse, hogy 40 éves tanári munkám során semmilyen komolyabb probléma nem történt, habár rengeteg gyerek volt a gondjaimra bízva – soha nem vertek le véletlenül egy többmilliós értékű tárgyat, nem veszett el egy diák sem, és legfőképpen nem történt semmi bajuk.

Néha érdekes helyzetek azért előfordultak, mint például amikor a Szépművészeti Múzeumban egy tolókocsis művészt segítettem le a külső, átlátszó üvegliftben, és beragadtunk. Se le, se föl! Előzőleg mondtam a gyerekeknek, hogy a lépcsőnél majd találkozunk. Ők láttak engem az elakadt, bezárt liftben, és tréfából azt „játszották”, hogy megszöknek. El is indultak, integettek és nevettek. Sejtettem, hogy nem gondolják komolyan, de azért izgalmas volt, mert elég sokára szabadultam ki.

Annyit írok itt különböző múzeumokról, hogy lassan úgy tűnhet, nem is rajzoltunk az iskolában. Ez persze nem igaz, de az biztos, hogy igyekeztük kihasználni az alkalmakat tavasszal és ősszel, hogy a tanulók „testközelben” is találkozhassanak a hagyományos vagy kortárs művészetekkel, mert úgy gondoltam, hogy ez nagyon fontos. Azt remélem, sikerült hozzásegítenem őket ahhoz, hogy ne fordítsák el a fejüket, ne csukják be a szemüket, ha egy múzeumot meglátnak.

Időnként Budapestre is szerveztem kirándulásokat, főleg a Szépművészeti Múzeumba, a Műcsarnokba, a Magyar Nemzeti Galériába, az Iparművészeti Múzeumba és a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeumba. Ilyenkor néhány szülő és kollégák is csatlakoztak hozzánk. (Előfordult, hogy csak kollégákat „vittem” fel egy-egy jelentős időszaki tárlatra, és a legnagyobb örömmel, büszkeséggel mondtam: „Most az egykori katonás diák, László Zsófia tartja nektek a tárlatvezetést, aki a múzeum művészettörténésze.”)

A magyarországi kirándulásaink közül szívesen emlékszem vissza a Gödöllőre szervezett utakra is. A művészettörténet faktos tanítványaimat mindig kedvesen fogadták a művésztelepen. Bebarangoltuk a kastélyt, megnéztük a máriabesnyői zarándoktemplomot, és „levezetésként” gyönyörködhettünk a vácrátóti arborétum növényeiben. Több alkalommal utaztunk el Szentendrére és Esztergomba is, ahol „sűrítve” kaptuk a művészi élményeket.

Külföldi tanulmányutakat is szerveztem rendszeresen. Legtöbbször Bécs volt az úticél, ahol általában a Kunsthistorisches-t, a Naturhistorisches-t, az Albertina Museumot és a Pillangóházat néztük meg. Mivel igen gazdag programot állítottam össze, három napra mentünk. Hazafele megálltunk Pannonhalmán és Zircen, ahol szintén csodaszép dolgokat láthattunk. Külföldre egyébként sosem mentem egyedüli tanárként, hanem egy, az adott ország nyelvét jól beszélő kollégát és – ha lehetett – egy orvos szülőt is megkértem, hogy kísérjenek el a közös kirándulásainkra, mert így biztonságosabbnak éreztem az utazásainkat.

Külföldi kirándulási toplistánk második helyezettje Velence volt. Igazán „látványos” művészettörténet órákat tarthattam a főtéren, ahol a bizánci, a román, a gótika, a reneszánsz stílus egyszerre jelenik meg. Egy alkalommal a Campanile-ben éppen akkor szólaltak meg a harangok, amikor fentről nézegettünk le a Szent Márk térre, „Európa legszebb szalonjára” –, ahogy Napóleon elnevezte. Fülsiketítő élményben volt részünk… A San Giorgio Maggiore templomban a gyerekeknek nagyon tetszett a „liftező” szerzetes, aki egész nap liftezett a látogatókkal. A Szent Márk-bazilika erkélyéről egy alkalommal majdnem sikerült kiesnem, annyira igyekeztem jó fényképet készíteni egy éppen akkor a főtéren átsétáló esküvői párról, de szerencsére a tanítványaim elkaptak. Ehhez az „őskori” történethez hozzátartozik, hogy abban az időben még filmes fényképezőgépeket használtunk, amik ugyebár időnként „lejártak”, és ki kellett őket cserélni. Nekem pont akkor volt szükségem az új filmtekercsre, amikor megláttam ezt a jó fotós témát. Ráadásul két gépet hordtam mindig a nyakamban, mert az egyikkel a diaképeket rögzítettem. (Itt jegyzem meg, hogy több ezer saját készítésű diával tanítottam. Egy egész szekrényt megtöltöttek. Imádtam őket előkészíteni, darabolni, szortírozni, feliratozni, keretezni. Istenem, hol vannak már…? A szemétbe dobták őket valószínűleg…)

Nemcsak a művészet tartogatott felejthetetlen élményeket, hanem néha az időjárás is. Amikor Murano szigetéről jöttünk visszafelé, olyan vihar kerekedett hirtelen, hogy megfogadtam, többet sehova nem viszek egy gyereket sem, sőt én is csak otthon fogok ezentúl üldögélni a hintaszékemben.

Ha már elbuszoztunk Velencéig, a környéket is megnéztük mindig. Padova, Vicenza és Verona mellett egy alkalommal megismerkedtünk a régóta vágyott Ravennával is, ami mindannyiunkat elbűvölt csodaszép arany mozaikjaival. A gyerekek elnevezték Ravenna épületeit „lasagne”-nak, mert a kötőanyag olyan vastag, mint maga a tégla. Lehet, hogy már olyan éhesnek érezték magukat, hogy a téglákban is az olasz „tésztát” látták.

De nem csak Olaszország felé vettük az irányt. Az első külföldi katonás kirándulás azért is maradt nagyon emlékezetes, mert akkor egyesült a két Németország. Itt még kísérőtanárként vettem részt a berlini tanulmányúton, melyet Zatkó Margit tanárnő vezetett. Vonattal, hálókocsis fülkékben utaztunk, ahonnan éjszaka kilopták a táskámat. Szerencsére az útlevelemet nem tették zsebre, de egy fillér nem sok, annyit sem hagytak. A gyerekektől kaptam „zsebpénzt”, így tudtam túlélni a hetet. Az Istár-kapun, Nofretete szobrán, a potsdami kastélyon túl magával ragadó volt az az euforikus hangulat is, ahogyan a szabadságukat ünnepelték a berlini emberek. A Brandenburgi kapun ötször mentem át oda-vissza, mint valami bolond tyúk, keringtem körbe-körbe. A Berlint kettéválasztó fal olyan kemény volt, hogy hiába próbáltam egy darabkát leszedni belőle, nem sikerült. Mellettem csákánnyal „dolgozott” egy fiatalember, és megkérdeztem tőle: „Kérhetnék Öntől egy darabka »falat«”? Mosolyogva nyújtott át egy színes követ, amit sajnálatomra ottfelejtettem a szálláson.

De térjünk vissza Itáliához, a két római úthoz, amit már én szerveztem. Az első kirándulásnál az egész éjszakás buszozás után hajnali 6 órakor értünk oda Orvietóba, és amikor beléptünk a templomba, megszólalt az orgona. Már nem is éreztük annyira összetörtnek magunkat, mire odaértünk reggel Róma „előcsarnokába”, Tivoliba. A több száz szökőkút, a csodás kert elvarázsolt bennünket. A Szent István zarándokházban szálltunk meg, amit kalocsai apácák „üzemeltettek.” Saját busszal sajnos nem közlekedhettünk a városban, így nem kis problémát jelentett, hogy 50 gyerekkel – persze tanárok is voltak – nem fértünk fel egyetlen helyi autóbuszra. A helyzetet bonyolította, hogy jegyet szinte sehol sem árultak. Szerencsére a szemfüles és talpraesett olasztanárnő, Zsadányi Kati mindig megtalálta a megoldást. A Forum Romanum idegenvezetőjének a latin tanárnőt, Kristóf Antóniát kértem fel, mert ő minden követ ismert elölről és hátulról is. A Szent Péter-bazilika megtekintésére két órát adtam a diákoknak. Nagy felháborodással jöttek ki a bejárathoz a kiszabott idő elteltével: „Tanárnő, ilyen rövid idő nem elég, még szeretnénk visszamenni!” A legnagyobb örömmel adtam meg a „hosszabbítást.” (A magyar kápolnát és a kupolát együtt néztük meg, az nem volt benne a két órában.) Szóval, ilyen alkalmakkor éreztem azt, túl a rettenetes fáradtságon, hogy talán jól választottam pályát. (Persze sokszor éreztem mást…) És a Vatikáni Múzeum, a Colosseum, az Ara Pacis, Villa Borghese, Bernini, Caravaggio és ami még belefért… Rómával nem lehet betelni.

Egy harmadik római utat is megemlítenék, amikor nem 50 diákkal, csak két volt tanítványommal fedeztük fel az örök város eladdig még nem látott szépségeit. Ifjú tanárként Hetényegyházán tanítottam egy ügyesen rajzoló, kedves kislányt, Polgár Alizt, akivel tartottuk, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Érettségi után szerencsét próbált Olaszországban, és ott is ment férjhez. Aliz Reggio Calabriaból feljött Rómába, ahová László Zsófival addigra már megérkeztünk, és így hárman barangoltunk a városban. Egyik forró napon busszal elindultunk a Via Appiára. Mikor leszálltunk, még jó ideig kellett gyalogolnunk a teljesen kietlen, sivár úton, hogy odaérjünk Cecilia Metella síremlékéhez. Egyszer csak éktelen hangzavar támadt, nem is tudtuk elképzelni, hogy mi történt. Annyi időnk maradt, hogy felugrottunk egy kis padkára, és megkapaszkodtunk egy kerítésben. Több mint száz fekete bőrruhás, Harley Davidsonos motoros száguldott el mellettünk, és meg sem álltak Cecilia mauzóleumáig, mi pedig – miután megmenekültünk – eltűnődtünk ezen a különös randevún, amit a szép ókori, római hölgy adott a fiúknak…

Néhány Rómában töltött nap után mind a hárman együtt utaztunk le vonattal délre, ahol egy hétig vendégeskedtünk. Szobánk ablakából egy hatalmas citromligetre láttunk rá. (A citromok legalább háromszor akkorák voltak, mint amit itthon lehet kapni.) Szicíliában megcsodáltuk a taorminai görög színház romjait, és meg kellett állapítanunk, hogy Csontváry képe még ennél a látványnál is szebb, mert a festményen egyszerre látható a hajnal, a nappal és az alkony. Reggio Calabriaban őrzik két harcos eredeti, 5. században készült bronzszobrát, amelyek hosszú utazásunk egyik legfőbb vonzerejéül is szolgáltak. A 180 centi magas, 180 kg-os mezítelen, kontraposztban álló fiúk klasszikus szépségéhez nem fér semmi kétség. Sajnos fotózni itt sem lehetett, mint oly sok helyen, úgyhogy a szokásos, betanított jelenetet kellett előadniuk a lányoknak, amit még diákkorukból ismertek: „Jaj, rosszul vagyok, egy kis vizet, mert mindjárt elájulok” – mondta Aliz, miközben Zsófi támogatta őt. Így aztán a teremőr néniknek végre akadt egy kis dolguk, nem tudtak még rám is figyelni. Nagyszerű diák készültek a bronzfiúk minden porcikájáról…

Párizs! Nem maradhatott ki ez a város sem. Az egyik évben tavasszal és ősszel is elutaztunk ide, mert annyian jelentkeztek a kirándulásra, hogy csak így tudtam megoldani. A szokásos történet: éjszaka a buszon, hajnali érkezés, fáradtság… de mindent szeretnénk látni… A Musée d’Orsay-ban Renoir híres képei előtt beálltunk abba a pózba, ahogy a figurák táncolnak, hajókáztunk a Szajnán, fényképeztük a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle kápolnában elbűvölten csodáltuk a fényeket, a Louvre-ban integettünk Nikének, a Mona Lisához pedig alig fértünk oda a sok embertől… Emlékszem, a Louvre-ban egyre kevesebben bírták a tempót, sorban maradtak le minden teremben a gyerekek, és a végén már csak egyetlen kitartó kislány volt velem, Dóri, aki a későbbiekben a művészettörténet után mellékesen elvégezte még az egyiptológia szakot is. A Montmartre-ról lefelé jövet hangosan és jókedvvel énekeltük a „Mint a mókus fenn a fán” című dalocskát. A versailles-i kastély parkjában a tavaszi kirándulásunk alkalmával akkora vihar kerekedett, hogy mindenkit kizavartak a kertből. (Másnap visszamentünk, és láttuk a vihar tombolásának maradványait, a hatalmas, letört faágakat.) A hazafelé vezető úton megnéztük a reimsi székesegyház üvegablakait és mosolygó angyalait.

Harmadszor is „elcsábultam” Párizsért, és néhány évvel később ismét szerveztünk egy utat a modern művészetek fővárosába. Nagyszerű segítőtársam akadt, a franciatanárnő, Muresán Krisztina. Nagyon jól kiegészítettük egymást, egy húron pendültünk, és pár év múlva belevágtunk egy Benelux körutazásba is, amit már a nyári szünetre kellett tennünk, hiszen 10 napra terveztük. Visszafelé a buszon szokás szerint megkérdeztük: „Na, gyerekek, mi tetszett a legjobban, hogy éreztétek magatokat?” Egy kislány összegzése hallatán mi magunk is meglepődtünk: „Öt ország, tizennégy város tíz nap alatt… annyi az élményünk, hogy lehetetlen választani” – mondta. Bizony én sem igen tudtam volna, mit is mondjak… Talán a genti Szent Bavo-templom oltárképét, amit már oly régóta tanítottam, de még sosem láttam.

Würzburgban és Eindhovenben szálltunk meg, és innen indultunk az éppen aktuális desztináció felé. Néha bizony elég messzire – Amszterdam, Nürnberg, Brüsszel, Brugge, Gent, Aachen… De álljunk meg egy pillanatra Aachennél! Itt egy kis csalafintasághoz kellett folyamodnom. Már végszóra, zárás előtt pár perccel értünk a kápolnához, ahová nem akartak beengedni bennünket. Kénytelen voltam egy kicsit improvizálni a cél érdekében (hátam mögött 50 diák és tanár). „Magyarországról jöttünk egy egyházi gimnáziumból zarándokokként, hogy láthassuk a magyar kápolnát. Nagyon szépen kérjük, hogy engedjenek be bennünket!” Ezzel a kis kegyes csalással sikerült bemennünk. Amit máig sem tudok felfogni: a teremőr még azt is megengedte, hogy Nagy Károly trónszékébe beleüljünk. Lehet, hogy mégis ez volt a legnagyobb élményem? Nehéz a választás! Ezzel a nagy körutazással befejeztem az európai barangolásokat. Úgy gondoltam, ez olyan szép volt, hogy a „csúcson” kell abbahagyni. Nem beszélve arról, hogy már közeledtem a nyugdíjas kor felé.

Azért van még a tarsolyban egy-két érdekes út az előző évekből. Belevágtunk egy nemzetközi művészeti pályázatba, a Comenius programba. Svédország, Bulgária, Görögország és Magyarország került ki végül győztesen a jelentkezők közül. (Kicsit sajnáltam, hogy Franciaország „kiesett”.) Magyarországról a mi iskolánk kapcsolódhatott be ebbe az érdekes, több évig tartó munkába. (Dezsőfi Beatrix angoltanárnő nélkülözhetetlen volt az útjainkon.) A téma is tetszett: városunk építészete. Én már évek óta szívesen foglalkoztam ilyen jellegű feladatokkal, sőt mondhatjuk, mindig is szívügyemnek tartottam Kecskemét művészetét. (Nagy lokálpatrióta vagyok. Családom negyedíziglen visszamenőleg mind a két ágon itt élt.) Örömmel dolgoztuk fel városunk szép épületeit, különös tekintettel a szecessziós házakra. Rajzos tablókat, fotókat, maketteket készítettünk, és ezeket mutattuk be az adott városban, amelyikben éppen az összejövetelt tartottuk.

Először Svédországban találkozott a négy ország csapata, amely tanárokból és diákokból állt. Előadásokat hallgattunk, iskolai órákon vettünk részt, és kiállításokat hoztunk létre. Évente két alkalommal találkoztunk – mindig más-más országban. A svédekhez és a görögökhöz kétszer is ellátogattunk. Különös volt megtapasztalni, hogy az északi területen élő emberek mennyivel visszafogottabbak, míg a délebbre eső országoknál sokkal barátságosabb, fesztelenebb és oldottabb légkör uralkodott. Görögország elbűvölt bennünket. Kirándulások, hatalmas tengerparti étkezések, táncok színesítették a hivatalos programokat. A görögök tanulmányi tervezetében például a következő mondat is szerepelt: „Naplemente nézése az egyik legszebb szirtről”… Imádtunk Görögországban lenni. Több magyar tanuló még sosem látta a tengert, és amikor odaértünk, hatalmasat ugrottak örömükben. Még ma is őrzök egy ilyen fotót két fiúról. (Mindketten építészmérnökök lettek.) Szamothraké szigete felé delfinek követték a hajónkat, ez szintén nagyon tetszett a gyerekeknek, de nekem is! Svédországot kivéve mindenhová kisbusszal mentünk, és közben meg tudtunk állni egy-egy szép műemléknél. (Igaz, az egyik sofőrrel akadt egy kis probléma, gyakorlatilag terrorizált bennünket, és rettegésben töltöttük az egész hazafelé vezető utat.) Szerencsére most már ennyi év távlatából inkább a szép emlékekre gondolunk. Stockholm, Göteborg, Burgasz, Neszebar, Tesszaloniki, Szamothraké épületeire… Talán Isztambul sokszínűsége hatott ránk a legjobban: a Hagia Sophia ablakain beáradó fény, mely szinte lebegővé tette a kupolát, a Kék mecset színes csempéit díszítő tulipánok, hajókázás a Boszporuszon, a nyüzsgő, hangos piac…

A kecskeméti találkozó nagy munkával járt, de igazán jól sikerült. Magyaros vendégszeretettel és sok kulturális programmal vártuk a partner csapatokat. Iskolánk szépsége különösen nagy hatással volt a vendég svéd, bolgár, görög diákokra és tanárokra. Ami igaz, az igaz: messze a legszebb épület a mi gimnáziumunk volt.

Ugyancsak ezzel a véleménnyel távoztak egy hét után azok a hágai művészeti gimnáziumból érkezett cserediákok is, akiket vendégül láttunk Kecskeméten. A kapcsolat az európai vizuális kultúra érettségi áttekintésével kezdődött. A rajztanárok egyesületétől kaptam ezt a felkérést, amit egy tanulmányban kellett a végén összegeznem. Nekem a holland rajzoktatás jutott. A hágai művészeti gimnáziumban egy hatalmas, világos szaktanteremben minden tanuló külön festőállványon dolgozhatott, és csak úgy „tobzódtak” az olajfestékekben. (Be kell vallanom, hogy a sárga irigység elfogott, amikor megláttam a műtermet és a hihetetlen gazdag, szakszerű felszereltséget.) De meg kell mondanom, hogy a katonás diákok A/4-es méretű, kicsiny rajzai – amiket a hátizsákomban vittem ki – szakmai színvonal tekintetében semmivel nem maradtak le a holland diákok festményeitől. Sőt! Egy nagy doboz „használt” akvarell-zsírkrétát kaptam tőlük ajándékba, amivel a szakkörösökkel még évekig tudtunk dolgozni. A holland rajztanárnő, aki eredetileg indonéz származású volt, elvitt egy hagyományos indonéz vacsorára is a szüleihez, akik szintén Hágában éltek. (Kicsit különösnek találtam a tanárnő egy-két szokását: pl. az iskolai teás termoszát a szertárban időről időre feljavította egy kis „erősebbel”.) A múzeumi szépségek mellett (pl. Lány gyöngyfülbevalóval, Delft látképe című képek) nagy élmény volt látni egy igazi piaci sajtárverést és természetesen a színekben pompázó, végtelen tulipánmezőket is.

A holland diákok egyetlen „művészeti” ismerettel rendelkeztek Magyarországról: „Szeretnénk elmenni a világ legszebb Mc Donald’s-ébe.” Így hát elvittük őket a Nyugati pályaudvarnál lévő étterembe. Miközben elégedetten falták a hamburgert, gondoltam, „bevetek” egy titkos „fegyvert”, egy másik művészeti szépséget is. Elmentünk a Szépművészeti Múzeumba. Nem hittek a szemüknek, és azt kérték a tanárnőjüktől, hogy Hollandiában is szeretnének ilyen múzeumokba menni. (Ebben a történetben komolyan mondom, semmi túlzás sincs, sőt még „finomítottam” is a dolgokon.)

A „tömeges” kirándulások mellett időnként „kétszemélyes” utak is előfordultak tanári pályafutásom során. 1991. A nagy változások éve: ekkor hagyta el Magyarországot az utolsó orosz katona, ekkor váltam el, ekkor készítettem először rézkarcot a tokaji művésztelepen, és ekkor jártam először Firenzében. 17 éves korom óta készültem, és vágytam a „reneszánsz bölcsőjét” élőben látni. Pogány Frigyes könyvét akkor már betéve tudtam. Tudtam, hogy először a Piazza Michelangelóról kell lenézni a városra, mert onnan mutatkozik meg a legszebb formájában. Ezerszer elképzeltem, milyen érzés lehet sétálni és etetni az aranyhalakat a Boboli-kertben, szemtől szemben állni a Bargello szobraival, a San Marcóban találkozni Fra Angelico angyalaival, figyelni a fény változásait Ghiberti bronzkapuján vagy csak csendben üldögélni a Santa Maria Novella előtti téren.

1991 tavaszán az egyik művészettörténet fakultációs órán, amikor Michelangelo Dávidját tanítottam, nagy örömmel „elkottyintottam”: „Lányok, pár hét múlva végre eredetiben is fogom látni az Akadémián!” Óra után félénken odajön hozzám Friedrich Niki, és így szól: „Tanárnő, nem mehetnék én is önnel Firenzébe? A nagynéném ott él, de a szüleim idén nyáron nem tudnak elvinni, nem érnek rá. A tanárnővel bizonyosan elengednének. Ja, a nagynéném a Porta Romananál lakik, közvetlenül a Pitti-palota mellett.” Ez az utolsó mondat kegyelemdöfésként hatott. A kis csibész tudta, mivel kell levenni a lábamról. Hát persze hogy együtt mentünk! Kiszámoltam, úgy jövünk ki a legolcsóbban, ha befizetünk egy velencei buszos utazásra, amely éjszaka ment, nappal városnézés, aztán éjszaka ismét a buszon vissza Budapestre. (Ebben az időben ez nagy „divat” volt.) Hátizsákkal elindultunk. Amikor megérkeztünk reggel, „leléptünk” a csapattól, és imbolyogva a fáradtságtól és a hatalmas hátizsáktól vánszorogtunk az állomásra. (Előbb azért szétnéztünk egy kicsit Velencében.) Vonattal utaztunk tovább Firenzébe, ahol már várt bennünket a nagynéni, Magdaléna. Gyönyörű lakását – amely valóban a Pitti-palota mellett volt – a macskák uralták: az asztalon ettek, és azt tehettek, amit csak akartak. Magdaléna igen temperamentumos hölgy volt, aki mind a 120 kilogrammjával egy kis mopeden száguldozott, mint a villám. Mikor meglátott, így szólt: „Úgy nézel ki, mint egy tanárnő! (Hát az lennék – gondoltam magamban, de nem mertem egy szót sem szólni.) Ezen változtatni kell!” Fogta az ollót, amivel a nyers húst darabolta a macskáknak, és levágott a hajamból vagy 10 centit, majd a szoknyámból kb. 20 centit. „Na, így már valamivel jobb!” – mondta elégedetten, megszemlélvén az alkotását. „Most már mehetünk a Ponte Vecchiora sétálni!” Mit bántam én a hajamat, ha láthattam másnap Botticelli és Leonardo képeit…

Egyik nap csöngött a telefon: „Magdaléna, olyan sok külföldi vendég jön hamarosan a pizzériámba, hogy nem győzzük a munkát, nem segítenétek?” – kérdezte a nagynéni barátnője a szomszéd étteremből. „Dehogynem!” – válaszoltuk Nikivel kórusban. Így esett a dolog, hogy egy este felszolgálóként dolgoztam Firenzében. Munkánk jutalmaként Antonio, a nápolyi szakács akkora pizzát sütött nekünk a kemencében, hogy ketten is alig bírtuk megenni.

Ha már Itáliában voltunk, azért még megnéztünk Nikivel néhány várost. Pisában nem tudtunk felmenni a toronyba, de a keresztelő kápolna ablakából fantasztikus képeket készítettünk a románkori, öthajós dómról, ahol Pisano elbűvölő márványszószékét is megcsodálhattuk. Naná, hogy elutaztunk Rómába is! Az örök várost nem lehet kihagyni! Vatikáni múzeum, Colosseum, Szent Pál-székesegyház, Santa Maria Maggiore, Forum Romanum és sok egyéb mellett egy kedves emlék jut eszembe. Caracalla császár thermájához is ki kellett mennünk, akármilyen messze is van. Igen ám, de nem tudtunk róla, hogy aznap operaelőadást tartottak a híres, ókori fürdőben. (Az Aidát.) Hatalmas autók, estélyi ruhás hölgyek, libériás jegyszedők… Mi hátizsákkal, rövidnadrágban a császári fürdő előtt egy kövön üldögélve hallgattuk az operát. Igaz, végig azért nem bírtuk, mert a „székünk” nem volt valami kényelmes. Ez a kirándulásunk Okos Kata meséjéhez hasonlítható – hoztam is ajándékot, meg nem is – : ott is voltunk, meg nem is.

A Trasteverén megtaláltuk azt a helyet, ahonnan be tudtuk úgy állítani a kezünket, mintha a Szent Péter-bazilika kupoláját a tenyerünkben tartottuk volna. Nagyszerű képeket készítettünk. Jól szórakoztunk és rengeteget nevettünk ezen az itáliai úton. Mindig szívesen emlékszem vissza, milyen felszabadult, vidám, mosolygós emberekkel találkoztunk. Egyik nap a sok látnivaló után fáradtan hazafelé igyekeztünk busszal a szállásunkra. Megkérdezte a buszsofőr:

„Hová igyekeznek a hölgyek?” Mondtuk, hogy a Casa di Santa Stefanoba, a magyar zarándokházba, ahol lakunk. „Ott éppen nincs megálló, mert az a párhuzamos utcában található, de nem baj, arra kanyarodunk.” És valóban a szállásunk kapujában tett le bennünket. Ilyen élmények után, mikor hazaértünk, nem értettük napokig, hogy itthon miért nem mosolyognak többet az emberek. (Erről az útról is készítettem szokásom szerint naplót, amit meg is találtam. Jó érzéssel olvastam végig. Mindenkinek ajánlom a naplóírást!)

Húsz év múlva óra után odajön hozzám egy szép kislány: „Szeretettel üdvözli az anyukám, Fridrich Niki a tanárnőt! Szokott mesélni a közös firenzei és római útról.” Érdekes élmény, mikor a tanítványaim gyermekeit is taníthattam. Nemegyszer fordult ez elő.

5.
Miközben nézegettem a régi fotókat, eszembe jutott egy másik kedves kirándulás is, ahol két tanár és két diák vett részt. Milánóba terveztünk egy utat, de a repülőgép Bergamóban szállt le, és rájöttünk, hogy legalább két napot itt kell töltenünk, mert ez a hely ennyi szépséggel pont nekünk való. Antóniával, Zsófival és Irénkével a főtéren egy álomszerű lakást béreltünk, és a teraszon reggeliztünk. Talán a legszebb élményünk az Accademia Carrara magángyűjteménye volt, ahol Fra Angelico, Tiepolo, Granach, Dürer és számtalan reneszánsz művész festményében gyönyörködhettünk. (A COVID idején döbbenten néztem a híradóban, hogy teherautóval szállították Bergamóból a halottakat a temetőbe. Azt hittem, ilyen nem fordulhat elő a XXI. században.) Milánó sokszínűsége elbűvölt bennünket. A Scalában megnéztük Maria Callas – a kedvenc operaénekesnőm – ruháit is, miközben hallgattuk aláfestésként a Normát. Ludovico il Moro palotájában, a Castello Sforzesco-ban gondolatban együtt sétálgattunk Leonardóval és Bramantéval. A legnagyobb kedvencünk természetesen az 600 éves gótikus dóm volt, a több száz fehérmárvány tornyával. A lányokkal „korzóztunk” a dóm tetején, sőt időnként a hátamra is feküdtem, hogy a lehető legjobb szögből tudjam elkészíteni az aktuális „kőcsipke” fotómat. Comóba is elutaztunk, ahol olyan meleg volt, hogy a pálmafák sem tudták enyhíteni a 40 fokos hőséget. Az arisztokrata villák teraszos kertjeiből a fehér jázminok illatára még ma is emlékszem. A meleg ellenére sem hagytuk ki a felvonót, mert fentről különösen festői panorámában gyönyörködhettünk.

6.
Életem nagy álma valósult meg, amikor részt vehettem egy klasszikus görög körutazáson, de sajnos egy kis hiba csúszott az út szépségébe, mert mindvégig betegeskedtem. Sőt, már a határnál vissza akartam fordulni, de meggyőztek a kollégák, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztanom. Művészeti, történelmi emlékhelyekről készített tanulmányokkal kellett pályázni, ami a részvétel feltétele volt. A helyszínen adtuk elő a beszámolókat. (Ezt a feladatot nem találtam különösen megterhelőnek, hiszen nap mint nap tartottam órákat a „kultúra bölcsőjéről.”) Én az Akropoliszt – sajnos mire odaérkeztünk, olyan rosszul éreztem magam, hogy úgy támogattak fel a lépcsőkön – és Delphoit választottam. (Spontán módon a helyszínen elvállaltam még az egyik kedvencemet, az Atreusz kincsesházát is.) Történelemtanárokból tevődött össze a társaság, azt hiszem, én voltam egyedüliként a rajzos „kakukktojás.” Próbáltam felfogni a körülöttem lévő antik szépségeket: Mykéne hatalmas kykladikus köveit, a kaput őrző oroszlánokat, az Akropolisz Múzeum reliefjeit, az Erechtheion templom előtti olajfát, a próbakiáltások visszhangját az epidauroszi színházból, a delphoi templom néhány őrt álló oszlopát, a szanaszét heverő kövek között szaladgáló gyíkokat, az olympiai futópályát, a hajónkat nyaldosó hullámok hangját a Korinthoszi-csatornán…

A Meteorák sziklacsúcsairól varázslatos kilátás nyílik a tájra. Az ikonok, a színes freskók és a keresztek mellett eszembe jut az a szerzetes, aki egy macskát simogatott mosolygó arccal. (Rengeteg cica mászkált a kolostorok környékén.) A múzeumshopban a kegytárgyak, a képeslapok, hűtőmágnesek mellett kecskebőrből készült kabátkák is sorakoztak az állványokon. Úgy látszik annyira nem voltam rosszul, hogy ne próbáltam volna fel az egyiket. „Kati ez a fehér kabát pont rád várt. Ezt nem szabad itt hagynod!” – mondogatták az utastársak. Igen ám, de elég sokba került, és nem volt annyi pénzem. „Nem baj, majd otthon megadod!” (Hozzá kell tennem, hogy egy kollégát leszámítva az ország legkülönbözőbb pontjairól érkeztek az utastársak, akiket csak a kirándulás alatt ismertem meg.) Könnyű Katát táncba vinni, illetve fehér, szőrmés kabátkát próbálgatni, aztán „hitelbe” megvenni… Mindösszesen csak néhányszor használtam, de amikor kinyitom a szekrényt, és megpillantom, mindig eszembe jut ez a görög út, és a kollégák kedves gesztusa.

7.
Felejthetetlen emlék egy másik „kétszemélyes” kirándulás is. László Zsófia, egykori tanítványom az 50. születésnapomra ajándékként egy Spanyolországba szóló repülőjeggyel lepett meg. Szívet melengető utazás volt ez a közös barceloniai út. (Zsófi akkor már mint művészettörténész dolgozott a Szépművészeti Múzeumban.) Az egy hét alatt mindent „kinéztünk” Barcelonában. Gaudí, Dalí, Picasso, Miró… Csak úgy tobzódtunk a művészetekben. Azért egy tengerparti fürdőzés és egy csodaszép botanikus kert is belefért a programba. Úgy gondolom, nem hétköznapi ajándékot kaptam ismét! (Ráadásul a bőröndömet is Zsófinak kellett a lépcsőkön húzgálni, mert én nem bírtam. Naná, hogy telepakoltam rengeteg cipővel, sőt még ott is vettem egyet. „Kati, nincs több cipő, nem veheted meg!” – szólt Zsófi szigorúan egy másik boltban, ahol a cipőt fájdalmas tekintettel visszatettem a polcra.)

Most azt kellene írnom, hogy a következő „kétszemélyes” utazás fergetegesen sikerült. Bizonyosan így is lett volna, ha megvalósul. Rakita Ildikó, az egyik legkedvesebb tanítványom, akkor már régóta New York-ban élt, és minden évben küldte nekem a meghívóleveleket. (Ebben az időben még ez a módi járta, mert kellett az utazáshoz.) Mindig csak halasztgattam a dolgot, holott vágytam is rá. Egyszer aztán rászántam magam, megcsináltattam az útlevelem, készültem a nagy kalandra. Kezdtem összeállítani a programot, de amikor megláttam, hogy a Guggenheim Múzeum mind az öt emeletén motorbicikli-kiállítás van, úgy döntöttem, akkor inkább Itália.

Eszembe jut még egy különös kirándulás, ahol csak mint kísérőtanár vettem részt. Amikor meghallottam, hogy néhány kolléga Kassa mellé visz gyerekeket, „jelentkeztem” én is. Persze fogalmam sem volt a körülményekről. Egy kis szlovák falu kollégiumában volt a szállásunk, emeletes vaságyakkal, ahonnan a kilátás egy szemétdombra nyílott, és a kupac tetejéről egy szép, nagy kakas adott koncertet minden hajnalban. Néhány nap után már megszoktam, hogy slaggal lehetett fürödni. Minden nehézséget elfeledtem azonban, amikor a kassai dómban végre megláthattam a 48 táblaképből álló, 12 méter magas Szent Erzsébet szárnyas oltárt, aminek nincs párja az egész világon. Virágot vittünk II. Rákóczi Ferenc, és édesanyja, Zrínyi Ilona síremlékére is. (Magyar felirattal egyáltalán nem találkoztunk sehol.)

Ha azt kérdezné valaki tőlem, mit tartok a legnagyobb tanári „tettemnek”, akkor mondhatnám a számtalan OKTV eredményt. Mondom is. Igazi kihívásnak tekintettem ezeket a versenyeket, afféle tanári „továbbképzéseknek”, mert mindig újabb és újabb korból, stílusból kellett felkészülni. (Egyetemi könyveket adtak fel, nem keveset.) Így aztán nem lehetett megunni a témákat. A téli és a tavaszi szünetek nagy részét is arra kellett fordítani, hogy felkészüljek az új anyagból. Mivel minden korszakot szeretek, így mindig egy élmény volt átolvasni a dolgokat, és rájönni arra, hogy lám, tudtam én ezt valamikor, de már mennyit felejtettem. (Na, jó, a klasszicista angol és francia építészet nem tartozott a kedvenceim közé.)

Harminc év alatt 44 döntős diák. Igaz, két tantárgyból „jött” össze ez a „mennyiség”. Kétharmad részben művészettörténetből és egyharmad részben vizuális kultúrából, azaz rajzból. 1995 és 1999 között művészettörténet OKTV-k összesítésében a K.J.G. az országos 1. helyen, vizuális kultúrában a 10. helyen állt. Ez azért nem olyan rossz eredmény! Tény, hogy nagyon büszke vagyok a „gyerekeimre”, akik között több első helyezett is volt. (Művészettörténet: László Zsófia) Vizuális kultúrából is szereztünk első helyezést. (Kara Dávid) Az iskolai alagsorban, meg sokszor a lakásomon gyakoroltunk, tanultunk. Évekig tartott a felkészítés, mire eljutottunk a döntőig. Hozzá kell tenni, hogy a mi gimnáziumunk nem művészeti szakközépiskola – amelyből rengeteg van szerte az országban –, ahol heti 8 rajzórában egy csapat művésztanár foglalkozik a diákokkal. Én egyedül voltam heti másfél órás szakkörrel vagy heti másfél órás fakultációval. Nagyon igazságtalannak tartottam, hogy a speciális, tagozatos művészeti iskolákkal együtt rendezték meg mindig az OKTV-ket. De azért így is megmutattuk, hogy ezeket be tudtuk „pótolni”, és ott voltunk a legelsők között minden alkalommal. Ehhez azért el kell mondanom, hogy a művészettörténet eredményekhez nagymértékben hozzájárultak iskolánk kiváló magyar- és történelemtanárai, mert ha nem kaptak volna a tanulók ezekből a tantárgyakból alapos felkészítést a tanórákon, akkor én nem sokra mentem volna. Szóval ez egy csapatmunka. Ha a gyerek nincs tisztában a történelemmel, és nem tud fogalmazni, nem tud szépen beszélni, akkor labdába sem rúghattunk volna a művészettörténet OKTV-ken. Azt is itt kell megjegyeznem, hogy sokszor irányítottam a fiatal OKTV-s tanulókat a már tapasztalt, egyetemet végzett régi OKTV-s katonásokhoz, hogy mondják el tapasztalataikat, és segítsék őket tanácsaikkal. (László Zsófit többször megkértem a patronálásra, amiből aztán barátságok is lettek.)

A délutáni faktos órákra időnként más gimnáziumokból is jártak hozzám. Még OKTV-s döntős eredmény is született így. Szilágy Róza a kecskeméti Református Gimnázium tanulója igazgatói engedéllyel vett részt az óráimon, és segítettem neki felkészülni az országos versenyre. A mosolygós, okos kislány nagyon ügyesen szerepelt. Két évben is bekerült a döntőbe. (2010-ben 28. lett, 2011-ben 20. lett) A református gimnázium korrekt módon az éves statisztikájában feltüntette a nevem Róza elért eredményénél. Az is jólesett tagadhatatlan, mikor Szabó István a Katona Gimnázium igazgatója egy értekezleten felolvasta azt a levelet, amelyben Róza szülei megköszönik, hogy a leányukat felkészítettük. (Most nagyon „visszafogtam” magam, mert ez a levél az egyik legszebb írás volt, amit kaptam a pályám során.) Szép példa ez arra, hogy az iskoláknak és a tanároknak is csak a gyereket kell néznie. Semmi más nem fontos! (Kraszkó Zita a Bányai Júlia Gimnáziumból járt át az óráimra, és szintén nagyszerű eredményt ért el az OKTV-n.) A sok OKTV-s sztori közül megemlíteném Papp Emese nevét, aki a Katona József Gimnázium Arany János programjában tanult. Ebből a programból nem sok gyerek jutott el az OKTV-ig, de ő igen. 2007-ben művészettörténetből 4. lett. (Szintén a pályán dolgozik.) A Vizuális kultúra OKTV-n Kara Dávid azt a hegedűt dolgozta fel, amit valamikor ezer évvel azelőtt a nagyszüleim padlásán találtam. (Mozart volt téma.) Néhány évvel később a hegedű tokja is szerepet kapott egy másik rajzos OKTV-n, ahol a hegedűtokból készített bravúros munkát Kovács Mátyás, aki 3. helyezett lett. Milyen jó, hogy nem dobtam ki azt a régi hegedűt! Igazán izgalmasra sikeredett az a vizuális OKTV is, amikor Szikora Imi szülei vittek fel bennünket kocsival Budapestre a 3. fordulóra, de olyan dugóba keveredtünk, hogy kénytelenek voltunk kiugrani a kocsiból és metróval, villamossal tovább menni. Emlékszem mekkorát futottunk, de odaértünk a végszóra. (Milyen jó lenne most, ha tudnék ilyen hosszan rohangálni!) Imivel végig tartottuk a kapcsolatot a pécsi egyetemi évei alatt is, és most is. (Az egykori 3. helyezettből festőművész és rajztanár lett. Másik kedves tanítványom Szoboszlay Eszter, aki Imi felesége, kiváló művész és tanár, aki szintén jól szerepelt annak idején az OKTV-n. Gyönyörű ikergyermekeik vannak.) Probstner Petra különdíjat kapott a vizuális kultúra OKTV-n, aki pl. a chigagói egyetem tanáraként dolgozott éveken keresztül. No persze sok példát hozhatnánk még fel, amelyek azt bizonyítják, hogy milyen nagyszerű pályát futottak be a valamikori katonás diákok, akik belevágtak az OKTV-s versenyek hihetetlenül kemény munkájába. (Az iskolákat, mint tudjuk, rangsorolják, és az egyik mérce, hogy hány OKTV eredményt tudnak felmutatni.)

Igaz, kicsit rosszulesett, amikor az egyik évben kihoztak egy miskolci rajztanárnőt a 17 OKTV-s diákjával mint az ország legjobb rajztanárja. (Egy tehetséggondozó pályázat volt, amin indítottak engem is a tanítványaim, de nem én nyertem meg az egymillió forintot.) Nekem akkor már több mint 30 gyerekem jutott be a döntőbe. Aztán belegondoltam a dolgokba, és rájöttem, hogy ezek a művésztanárok nem matekosok, és nem tudnak számolni. A kezdeti időkben még a híres művészettörténészről, Lyka Károlyról nevezték el a versenyeket, és három napon át tartottak. A Magyar Nemzeti Galéria adott otthont mindvégig a végső megmérettetésnek, mert három fordulón keresztül kellett bizonyítani a jelentkezőknek. Az első feladat egy 10-15 oldalas tanulmány volt, amit még odahaza írtak meg a gimnazisták a négy választható téma közül. Hihetetlen izgalmas eseményeket „éltünk” meg. Az első időkben 25 versenyzőt hívtak be mindösszesen. Egyik évben ebből elhoztuk az első helyezést: László Zsófia, a másodikat: Mérai Dóra és még kettőt. (Szakáll Piroska és Kelemen Angéla). Passuth Krisztina irodájában zajlott a szóbeli vizsga. Akkor még megengedték, hogy a felkészítő tanár is bent legyen. Még most is elfog az izgalom, hogy egy ilyen kivételes művészettörténész szavait hallhattam testközelből. A tanár ilyen alkalmakkor szinte ugyanúgy átveszi a gyermek lelkiállapotát, a verseny szellemét, és maga is átlényegül „diákká”. Szinte eggyé válik tanár és diák. Hosszú együtt töltött hónapok munkájáról van szó, és sokszor a gyerek jövője a tét. A sok OKTV-s verseny emlékére minden évben felajánlok egy keretezett képemet a Katona József Gimnázium legjobb eredményt elérő diákjának. (A képet ők választhatják ki a honlapomról. Volt már angol nyelvből, matematikából, fizikából stb. is nyertes. A 8 év alatt egyszer előfordult, hogy döntetlen jött ki, így két tanuló is kaphatott képet.)

Nagy örömömre sok művészettörténész, festő tanítványommal ma is tartom a kapcsolatot, sőt a legjobb barátaim. Ők zsűriznek számtalanszor, cikkeket, tanulmányokat írnak rólam is.

A hatvanadik születésnapom alkalmából az Agórában rendeztek nekem egy retrospektív kiállítást (60 képpel), és ott rágtam a körmömet, hogy melyik festményemet fogják kizsűrizni (Virág Ágnes és László Zsófia). Imádom az ilyen alkalmakat. A legnagyobb öröm egy tanárnak, amikor a „neveltjeiben” feltétel nélkül megbízhat. Hiszen ő tanította őket, csak nagyszerűek lehetnek. És akkor dolgozott jól egy tanár, ha a tanítványai túlnőtték őt, és magasabb szintre jutottak. Na, nekem nagyon sok ilyen tanítványom van, hála istennek! Nagyon büszke vagyok rájuk! Szóval, hogy folytassam a történetet, odacsempésztem egy képet a falhoz, amit ők előbb már „kiszórtak”, de sajnos észrevették, hogy visszacsempésztem. „Most nem Te vagy a főnök, most mi csináljuk a kiállítást, vidd ki a folyosóra, az most ide nem kell!” – így hát mosolyogva kisomfordáltam a teremből hónom alatt az én kis kedvencemmel. Naná, hogy igazuk lett, amikor végignéztem három nap után a hatalmas kiállítást.

Annyira összefüggnek a dolgok egymással. Most írjak még a számtalan OKTV-ről, vagy álljunk meg itt ennél a kiállításnál? Jó, legyen ez az utóbbi, mert ez is annyira szívet melengető élmény számomra. Meghívtam néhány festő tanítványomat, akik a KKK (Kecskeméti Képzőművészek Közössége) tagjai is egyben, hogy állítsanak ki ők is egy-egy művet. Így lett a tárlat címe: „Katigráfia” (Szolláth Katalin és tanítványai) Kovács Mátyás – Kő Ferenc – Kun-Sebők Kata – Szikora Imre – Szoboszlay Eszter – Urbán Zsuzsanna. Természetesen a megnyitón is tanítványok szerepeltek. A beszédet Virág Ágnes tartotta, B. Tóth Orsolya mesterien játszott szaxofonon, és Reiter Anna csellójátékával bűvölte el a közönséget. (Még most is meghallgatom időnként, mivel egy másik tanítványom felvette az egész műsort.) Reiter Anna abban az időben Svájcban tanult, és onnan érkezett a tárlatra. Igen ám, de a csellónak is kellett egy külön jegyet venni a repülőre, ami a mellette lévő ülésen utazott. Szülei, akik tanárok és kollégák, vállalták a plusz költségeket. Mit lehet ehhez még hozzátenni? Talán annyit, hogy a teremőr néninek össze kell „hivatalból” számolnia a megjelentek létszámát, ami ebben az esetben 135 főt tett ki. (A közönségnek legalább a fele valamikori tanítvány volt.)

Ritkán adódik egy tanár életében, hogy egyszerre két kiemelkedő képességű diákkal is foglalkozhat. Beóka Balázst és Szalai Pétert kisgimnazistaként ismertem meg, így hat éven keresztül kísérhettem végig, hogyan bontakozik ki egyre jobban kivételes tehetségük. A két barát között kialakult egy egészséges versenyszellem is, amely mindkettőjükre inspirálólag hatott. Nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni, szinte szárnyaltak a fiúk. A magas, sportos, okos, igazi csibész srácoknak lehengerlő humoruk volt, de mindig tudták, hol a határ. Mind a ketten az építészmérnöki karra jelentkeztek, ahová elsőre be is kerültek. Az egyetem minden évben megválasztja a „legjobb” rajzost. 2016-ban az én két „fiam” lett a befutó. /Döntetlen lett a meccs!/ Naná, hogy amikor megtudtam napokig én is „röpködtem”. Balázs Barcelonában dolgozik építészként, de mellette fest is. Valósághű képeit már többször kiállították. Pétert a zene világa vonzotta inkább, amiben nagyszerűen érzi magát.

Korábban feltettem magamnak a kérdést, hogy mit tartok a legnagyobb tanári „tettemnek”… és az OKTV-ről beszéltem, pedig lehet, hogy egyetlen gyermeket kellene kiemelnem, Pálinkás Szilvit, akit Kriskó János ajánlására vállaltam el magántanulóként. Nemigen akartam én ezt a feladatot, de Jánost olyan régóta ismertem (több kiállításomat is megnyitott), és nem szerettem volna megbántani. Na, jó, úgyse fogja sokáig bírni a kislány a tempót, amit diktálok, és megszabadulok tőle – gondoltam magamban, hiszen rengeteg mindennel foglalkoztam egyszerre. Nem beszélve arról, hogy a diáklány egy „gyengécske” kereskedelmi szakközépiskolában tanult az ötödik évfolyamon. „Az első hónap próbaidő lesz” – mondtam, mert biztos voltam benne, nem fog ez menni, hiszen életében nem tanult művészettörténetet. (Első alkalommal azt mondta, hogy ő „művészettörténelemmel” szeretne foglalkozni.) De jött mindig, elkészítette a temérdek házi feladatot, és egyre jobban megkedveltem. Igaz, elejében úgy láttam, hogy a lakásban lévő kutyus, teknős és a halak jobban érdeklik mindennél, említettem is neki: „Talán inkább állatorvosnak kellene menned!” (Amikor azt mondta, hogy az egyik hal ott az akváriumban úgy látja, hogy mosolyog… Hát persze, hogy levett a lábamról! Gondoltam, aki ilyet mond, az nem hétköznapi ember.) De nem tágított, ő művészettörténetet akart tanulni, mert ez neki nagyon tetszik. A kisváros könyvtárosa, ahol lakott, üzent nekem ismeretlenül, hogy már ő sem bírja a tempót, mármint a könyvek beszerzését, próbáljunk lassítani. De hát sürgetett az idő, mert októberben kezdtük a „bulit”, és ugye júliusban felvételi… Március környékén már kezdett izgalmassá válni a feladat. Mi lesz ebből? Ami kezdetben teljes mértékben lehetetlennek tűnt, úgy látszott, érdemes tovább folytatni. Júniusban aztán csináltunk egy nagy „derbit”. Elvonultunk a szülők nyaralójába – akik először szörnyű ötletnek találták ezt a művészettörténetet, de egyre jobban megkedveltük egymást, és nagyon szurkoltak ők is nekünk, mindent megtettek az ügy érdekében, még az úszómedencét is feltöltötték, hogy nagyobb kedvem legyen eljönni –, és teljes gőzzel tanultunk kb. tíz napig. Én főztem – Szilvi jegyzetelt, mint egy gép –, de közben is állandóan „nyomtam” az anyagot. Emlékszem, éppen lecsót főztem, mikor a kislány halálsápadtan indult a felvételire, és a kapuban fakanállal a kezemben Vajda Lajosról beszéltem még, egyre hangosabban, ahogy távolodott. És láss csodát: kilenc hónap volt mindösszesen, és sikerült. Szilvit felvették! Mikor megjött a papír, beültünk egy hintába, és mint két gyerek ünnepeltünk! A szakmában dolgozik azóta is, a szecessziós építészek és a kortárs kovácsoltvas munkák a szakterülete. (Igaz, most a két gyönyörű ikerbabájával „dolgozik” éjjel-nappal.) Az egyetemről olyan szép leveleket írt nekem, amelyeket a mai napig őrzök. De persze nemcsak levelekről van szó, hanem barátságról, ami azóta is tart. Az, hogy most én ezt a memoárt írom, azt is ő segítette elő, hiszen a számítógép alapjait is ő magyarázta el. Szóval „visszatanított”.

Mindenféle eszébe jut az embernek egy ilyen visszaemlékezésnél. A memória „ugrál” az időben, itt-ott felrémlik valami történet. Ilyen egyedülálló, különleges dolgot írok most le: az egyik német tagozatos osztályban – Sáró Péter volt az osztályfőnök – művészettörténet óra után a gyerekek arra kértek, minden alkalommal festőkről, stílusokról tartsak vetítéses előadást, és ők odahaza elkészítik a rajzos feladatot. (A rajzórák egy része tervezésből, műszaki rajzból, rajzolásból, színtanból kellett, hogy álljon.) A 40 éves pályafutásom alatt ez egyszer fordult elő, de nem lehet elfelejteni azt az örömöt, amit ez nekem jelentett. Így is tettünk, és becsületesen mindenki elkészítette otthon pluszként a feladatokat, hogy művészetelméleti órákat tudjak tartani. Néhány névre még ma is emlékszem az osztályból. Ritka jó képességű, kiváló gyerekek jöttek össze: Dósa Eszter, Kállai Szilvi, Mészáros Ida, Csáki Tibi (a K.J.G. jelenlegi igazgatója), Gedei Norbi és a többiek. Kállai Szilvivel gyakran emlegetjük a régi katonás sztorikat, mert legalább havonta egyszer meglátogatom a művészellátó boltot, ahol mindig szeretettel fogad.

A napokban találkoztam egy volt kolléganőmmel a Piarista templom előtt. „De jó, hogy látlak, tegnap jöttem haza Svájcból, ahol a lányom él, és még most is emlegette a 30 évvel ezelőtti rajzórákat. Még ma is szeretettel emlékezik vissza arra az élőképre, amikor a Majálist előadták, és szamócát ettek a pikniken.” Érdekes a dologban az, hogy ezzel a kolléganőmmel nem találkoztam legalább 10 éve, és pont mikor leírtam a Majális élőképről szóló néhány sort, másnap meséli ezt el nekem.

8.
Öt éve dolgoztam már a Katonában, de Mester Barnabás igazgató úr még nem nevezett ki. (A Béke téri suliból véglegesített állást hagytam ott, hogy a valamikori alma materemben taníthassak.) Pedig akkor már jó néhány OKTV eredményt is hoztunk a gyerekekkel. Kriskó János készített is egy riportot arról a nem hétköznapi művészettörténeti OKTV-ről, amiről már szóltam az előzőekben. Zsófit, Dórit (1. és 2. helyezett) és engem is meghívott a stúdióba. Ott mesélte el Zsófi, hogy kihívtam az óráról, amikor a fülembe jutott a hír, miszerint nem akar indulni 12.-es korában a versenyen. (Az előző évben 8. lett, és talán félt, hogy nem tudja elérni ezt az eredményt, és esetleg „szégyenben” marad.) „Drága kislányom, te hülye vagy!” – mondtam kendőzetlen „pedagógiai rábeszéléssel.” Zsófi ezt elmesélte a TV-ben, és hozzátette, hogy az lett volna a leghatásosabb, ha még meg is pofozom. Nagyon aranyosak voltak a riportban. Másnap többen leállítottak az utcán, és gratuláltak az okos és vagány gyerekekhez. Na, de ismét elkalandoztam, mert a kinevezést kezdtem el mesélni. Nagyon bántott a dolog, hogy itt „lógok” a levegőben, bizonytalan az állásom közel 40 évesen. A TV-s riport után a Bólyai Gimnázium igazgatója (Klinger Ádám) felhívott, és felajánlott egy kinevezett állást. Ki is mentem hozzá, megmutatta a gyönyörű szaktantermet, szertárt. Igazán erősnek kellett lennem, hogy ne mondjak rögtön igent. De hát a gyökerek, ugye? Meg az elkezdett munka és a kollégák… Gondoltam, várok még pár napot. A tanáriban azonban futótűzként terjedt a hír. „Hallottátok, a Kati elmegy a Bólyaiba…?” Nem tudom, kinek az ötlete volt, de titokban aláírásokat gyűjtöttek a tanáriban, hogy végre nevezzen már ki Mester Barnabás, mert azt szeretnék a kollégák, ha nem mennék el a suliból. (Életem egyik legmeghatóbb története ez.) Igazgató úr néhány nap után közölte velem: „Megálmodtam ezt a dolgot, nem adom oda magát a Klinger Ádámnak!” Hát így maradtam én a Katonában 30 évig. (És diákként + 4 évig.)

Nem könnyű egy rajztanárnak „fegyelmet” tartani az órán, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. Ez ugye egy könnyű „műfaj”, pláne pénteken 6. órában. Lehet leckét írni, telefont nyomogatni, levelezni, miegymás… A vetítés sötétben történik, végre lehetőség van egy kicsit szusszanni is. Rokokó, realizmus, romantika, impresszionizmus, posztimpresszionizmus. Jézus Mária! De sok izmus van. Mennyi épület, szobor és festmény! Ki tudja ezt megjegyezni? Olyan aranyosan és lelkesen beszél a tanárnő, mintha most látná először ezeket. Pedig gyakran mondogatja, hogy amikor ott járt, mi történt akkor. Hogy tud még mindig ennyi év után is így emlékezni a dolgokra? Na, mindegy, ha ő szereti… Ez a felfogás volt a kedvezőbb, de amikor a beszélgetés elnyomta a hangomat, akkor már nehezebb problémával álltam szembe. A 11. évfolyamosok év vége felé aztán lehetőséget kaptak a teljes hangzavarra, a féktelen üvöltözésre. A dadaizmusnál Tristan Tzara „verscsináló” receptje alapján készítettünk mi is dadaista költeményeket. Újságokból vágtunk ki szavakat, amelyeket betettünk egy zacskóba, és jól összeráztuk, majd egyenként kivettük őket, és lelkiismeretesen abban a sorrendben, ahogy kiemeltük, felragasztottuk egy papírra. És: voilá! Kész is a dadaista költemény, amelyekkel az iskola udvarának legtávolabbi zugába vonulva fel kellett olvasni mind a 36 tanulónak egyszerre az így megszületett verset fokozván az avantgarde érzést. Érdekes, hogy amikor azt kértem, hogy mindenki egyszerre üvöltve olvassa fel a kész művét, egyesek elbizonytalanodtak. Nagy csend támadt, de aztán belejöttek, és nagyon élvezték a különös produkciót. „Mindig mondtam nektek, hogy lesz egy alkalom, amikor a leghangosabban beszélhettek. No, itt a lehetőség! Most mutassátok meg, mit tudtok!” (Fel is vettem ezeket a „hangzavarokat.”) A következő órákon, kicsit halkabban „vigadtak” a srácok, de ez a viszonylagos nyugalom azért nem tartott túl hosszú ideig.

Amikor az ember egy hosszabb betegség után ismét elkezd dolgozni, az egy különös érzés. Ilyenkor minden átértékelődik, a dolgok más értelmet kapnak. Amikor egészséges, akkor utál bemenni a 0. órára, az ágyban szeretne maradni egy esős nap reggelén, és pláne nem akar értekezletre menni stb… Amikor beteg az ember, akkor nagyon vágyik arra, hogy bemenjen az iskolába. Bárcsak tudnék dolgozni, milyen nagyszerű lenne! Gondolom, mindannyian így vagyunk ezzel. Szóval, egy ilyen betegség utáni „állapotban” történt meg először, hogy afféle egyszemélyes „színházi előadást” rögtönöztem, mert a tanuló nem készült a vállalt kiselőadásával. Neki kellett volna a vetítésről is gondoskodnia, de hát „elfelejtettem” – mondta szemlesütve. Michelangelo lett volna a téma. Jött az ötlet: egyes szám első személyben elkezdtem a mondókámat. „Tegnap, kicsit gyengébben éreztem magamat, és szokásos két órányi lovaglásomról le kellett mondanom. 85 évesen az embernek rosszul esik az ilyesmi…” No, erre még volt egy diszkrét közbeszólás: „Ahhoz képest elég jól néz ki a tanárnő, hogy 85 éves!” De nem reagáltam, nem is néztem a társaságra, csak járkáltam, elmélkedtem és 45 percig beszéltem Michelangelo életéről, küzdelmeiről, szobrairól, verseiről, szörnyű természetéről stb… Egy pisszenés nem volt. Soha még ilyen figyelmesen nem hallgattak. Óriási tapssal búcsúztattak az óra végén. Nem mondom, jól kifáradtam, de nagyon izgalmas élmény volt. (Egy szakfelügyelő azonnal eltanácsolt volna a pályáról, ha látja ezt az előadás-órát, mert nem felelt meg a pedagógiai elvárásoknak.) Másnap reggel a folyosón odaszaladt hozzám egy kislány: „Jaj tanárnő, annyira sajnálom, hogy tegnap nem voltam suliban, mert mondták az osztálytársaim, hogy olyan őrült jó óra volt, és olyan nem normális volt az egész. Máskor is tessék majd még ilyet csinálni, hogy én is láthassam!” Hát az az igazság, hogy egyszer-kétszer „műsoroztam” még, ha az alkalom úgy hozta, persze csak azoknál a művészeknél lehetett az „őrült” órát bevetni, ahol a művész naplót vagy jelentős számú levelet írt, és ezáltal jobban meg lehetett ismerni a gondolatait, művészetről vallott felfogását. Egész életemben a művészettörténet volt a hobbim is, így igen sokat olvastam ilyen jellegű műveket. (A naplók, levelek bizonyos részleteit kívülről is tudtam, talán még most is…) Leonardo, Michelangelo, van Gogh, Gauguin, Csontváry, Picasso… „bőrébe” bújtam be néha, mert ők különösen izgalmas életúttal rendelkeztek. Hogy teljesen őszinte legyek, azért volt ebben egy kis hiúság is… De mivel nagyon fárasztó „munka” a „monodráma”, ritkán „vetettem be”. Egyszer egy Csontváry óra után odajött egy kislány: „Nem is tudtuk, hogy a tanárnő színművészetit is végzett.” Hát igen, hiúság, asszony a neved! Még évek múlva is emlegették ezeket az előadásokat, mikor az utcán egy-egy volt diákkal összefutottam. Mégiscsak megmaradt bennük valami!

Ezek a pillanatok azért nem túl gyakran fordultak elő. A hétköznapokban egy rajztanár „tisztelete”, „megbecsülése” ritka, mint a fehér holló. Időnként azonban sikerült kiérdemelnem ábrázoló geometriai feladatoknál. Hatalmas táblai vonalzók, körzők kíséretében a tanár megjelenése is lendít valamit az ügyön, hát még ha jó szeme is van, és kiszúrja az 1-2 mm-es hibákat szabad szemmel, miközben „tanáros” komolysággal járkál a padok között: „Az a vonal ott a jobb sarokban másfél milliméterrel rövidebb!” – mondtam csak úgy mellékesen „királynői fölénnyel”. Azonnal ellenőrizték vonalzók hadával, és helyeslő, elismerő arckifejezéssel adták tovább a hírt a padtársaknak: „Ez azért tud valamit!” A másik tekintélyt növelő gesztus, a kör szabad kézzel való rajzolása a táblára. Sokszor előfordult, hogy nem bajlódtam a középkori kínzóeszköznek is beillő körzővel, puff, teljes lendületből „feldobtam” a kört. Azért egy pár év gyakorlás szükségeltetik a mutatványhoz, mire rájön az ember a dolog forszára: vállból kiindulva hirtelen és határozottan lendíteni a teljesen kinyújtott kart. Kész cirkuszi mutatvány, de 90%-ban tökéletesen sikerült, és hatott. (Néhány másodperc csend és néhány elismerő tekintet. Kicsit komolyabban vették a dolgot.)

9.
Minden osztályban tanítottam – kb. 700 főt tanévenként – és így aztán, amikor befejezték a sulit, kedves és felszabadító érzés volt, mikor érettségi után a banketteken egy kicsit más lehetett az ember, mint az iskolában. Nagyon jó hangulatú bankettekre emlékszem. Néhány faktos, OKTV-s diákkal megittuk a pertut, éneklések és hatalmas táncolások. Mindig imádtam táncolni, és óriási bemutatókat tartottunk főleg Gyovai Sanyival, aki nagy mestere a ritmusnak. Volt olyan, hogy a gyerekek körben álltak, tapsoltak, mi meg Sanyival roptuk a fergeteges rock and rollt vagy tviszteltünk. Istenem, milyen régi emlékek ezek, de nagyon is elevenen emlékszem rájuk.

Az első művészettörténetből érettségiző kislány a Katonában Somodi Heni volt, aki ma Svájcban dolgozik mint művészettörténész, kurátor, és neveli öt szép gyermekét. A honlapomra is írt egy megható visszaemlékezést a művtöri faktokról, ahol gyakran színesítette az órát zene is. (De a „rendes” tanórákon is bevezetőként vagy aláfestésként időnként zene szólt.) „Szolláth Katalin tanárnőnek Ravel Bolerója az egyik kedvenc műve, amelyet velünk is meghallgattatott teljes hangerővel” – emlékezett vissza 30 évvel később az impresszionizmust bevezető órára. (A honlapomra egyébként több kedves művészettörténész tanítványom is írt néhány gondolatot vagy hosszabb tanulmányt. Legtöbbet Virág Ágnes, aki le is doktorált, Árva-Józsa Kitty, Pálinkás Szilvia.)

Érdekes, hogy több diák is felidézte hosszú évek elmúltával is a művészettörténeti órák és a zene kapcsolódását. Tetszett nekik. Igen, az irodalom, a zene, a képzőművészet, a film, ezek mind-mind erősítik egymást. Sokkal könnyebb egy kort úgy megismerni, ha egységben látjuk azt. Nem is lehet művészettörténetet tanítani alapvető történelemi, vallástörténeti ismeretek nélkül. Gyakran próbáltam színesíteni az órákat pl. filmrészletekkel is. (Gladiátor, Ben Hur, A rózsa neve, Danton, Orlando, Picasso kalandjai, Az andalúziai kutya stb.) A romantika órát pl. mindig verssel kezdtük. Az ideális az lenne, ha egy történelmi korszakot minden tantárgynál egyszerre, egy időben tanulnának a gyerekek. Tudom, hogy bizonyos helyeken vannak erre kísérletek.

Lassan abba kellene már hagyni ezeket a visszaemlékezéseket, de olyan sok minden eszembe jut. Hogy lehetne kihagyni azokat a fantasztikus születésnapi összejöveteleket, amelyeket nálam tartottunk minden év szeptemberében. Az állandó tagok – László Zsófia, Pálinkás Szilvia, Virág Ágnes, Rakita Ildikó, Szikora Imre – mellett időnként csatlakoztak új tagok is – Pap Emese, Pomázi Orsi, Tóth Bea, Polgár Aliz, Szoboszlay Eszter, Törteli Anett és mások –, de hát nem tudtam a lakás falát kitolni, hogy nagyobb legyen. Ezeket a „bulikat” mindig valamilyen ország stílusában tartottuk – többnyire, ahol előzőleg együtt jártunk, vagy valamelyik tag egyedül volt abban az országban –, olyan ételeket főztünk, és olyan „dekorációban” jelentünk meg. Természetesen a zene is illeszkedett a mulatsághoz. Őrült jó hangulatot teremtettünk minden alkalommal. Legszebb emlékeim közé tartoznak ezek a vacsoraestek. Volt természetesen olasz nap – többször is – minestrone levessel, lasagnéval, pasztával, tiramisuval, Gianni Morandival… A görög esthez még abroszt is kértem Szamothrakén, hogy autentikus legyen az itthoni görög vacsoránk. Az indiai esten Virág Ági – aki többször is járt Indiában, és megtanulta a klasszikus indiai templomi táncokat – az udvaron gyertyák fénye mellett mutatta be elbűvölő tánctudását, eredeti ruhában. Még a szomszédok is tapsoltak a végén. (Egy tanítványát is elhozta, így dupla élményben volt részünk.) Na, erre lehet mondani, hogy szem nem maradt szárazon. A középkori lakomán csak kézzel lehetett enni, mindent fatányérokon tálaltunk gyertyafényben, és hetekig tartott, míg a hozzávalókat beszereztem. Az eredeti recepteken itt-ott kellett kicsit változtatni. (Huizinga: A középkor alkonya című művéből néhány részletet adalékként fel is olvastunk.) De a legnagyobb sikert a nosztalgiaesttel értük el. Az 1960-as és 70-es évek világát idéztük meg. Fergetegesen néztünk ki a cicaszemüvegekben, a pöttyös bő szoknyákban. Még lelógós, ragacsos légyfogót is kaptunk egy falusi kisboltban. Paradicsomleves betűtésztával, lecsó, mignon, dunakavics, stb… A Tesla lemezjátszóról Szörényi Levente énekelt. Annyi országot megidéztünk már, amikor elhatároztuk, hogy egy igazi, magyaros estet is rendezünk. Itt aztán senki nem maradt éhen, volt dínomdánom „lakodalom”. Töltött káposzta hegyek, Jókai-bableves, tökös-mákos rétes magyar nótával és csárdással. Tréfás meghívókat is kreáltam ezekre a „bulikra”, amiken jól szórakoztak a lányok. Például a magyar estre: „Molnár Péter – Dudás Juli díjas naiv festő – szimultánt fest az udvaron a megjelentekről. Rossz idő esetén kukoricából és napraforgó magokból készíti el a vendégek portréit. Majd Bugacról érkezik még a »Csűrdöngölős« tánccsoport ifjúsági tagozatának négy tagja, akik csárdást fognak tanítani a tisztelt hölgyeknek és uraknak. Az »Itthon otthon vagyunk« c. műsor stábja a KTV-től jelezte, ha belefér az idejükbe, és ha Nagy Feró a reumája miatt visszamondja a fellépését – ami erősen várható, biztos helyről valók az értesüléseink –, akkor hozzánk jönnek ki, és velünk készítenek riportot.” Ilyen marhaságokkal szoktam „kábítani” a kis csapatot megelőlegezendőn a hangulatot.

A magyar szakos kollégáknak is rendeztem minden évben a karácsony előtti napokban egy kis ünnepi találkozót. Nagyon aranyosan szokták volt mondani: „Kati nálad olyan szép a dekoráció, az a sok fény, és az sok finomság…!” Hát lehet az ilyen kedvességnek ellentmondani? Nagyon büszkén írom le, hogy „külsősként” tiszteletbeli tag lehettem a magyarosoknál, amit talán az irodalom iránti rajongásommal érdemeltem ki. A nyugdíjas búcsúztatómat is egy magyartanár barátom, Gerstmár Rita tartotta: „…Lehet, hogy a barokkot is a Te hatásodra szerettem meg Prágában?…” A négyoldalas, megható írásból persze nem ez a legfontosabb, de nekem ez is nagyon kedves emlék… Nem beszélve arról, hogy több mint 10 kolléga titokban próbált délutánonként egy népdalt, amit búcsúzóul elénekeltek nekem. (Fellegajtó nyitogató…) Örültem, hogy Rita ezt is elmondta beszéde végén: „Kati hitvallása Dosztojevszkijtől való: »Csak a szépség mentheti meg a világot!«” Ekkor kaptam meg a Vámos Károly-díjat is, ami kedves kollégám emlékét őrzi. (Egy igazi úriember volt, kiváló tanár, mellékesen istenien táncolt.) Szabó István igazgató úr a díj átadásakor felolvasott ajánló soraiból talán a következő mondatot idézném: „Öröm látni, hogy generációktól függetlenül mekkora tisztelettel és szeretettel veszik körül egykori tanítványai.” Igen, ez valóban nagy öröm az életemben.

Többször jártunk férjemmel – Molnár Péterrel – Hartán alkotótáborban. A falu lakossága 5000 fő. Az egyik matekos tanár összeszámolta, hogy kb. 10 000 gyereket tanítottam a 40 év alatt. (Igaz, ebben benne foglaltatik a felnőttképzésen részt vevők száma is, abból is kivettem a részem, de arról majd kicsit később.) Úgy tűnik, „két Harta” lakosságú embernek igyekeztem mindenféle szépségről beszélni az évek során. Nem könnyű ezt a számot felfogni. A sok beszédnek azért lett ára is. Néhány éve hörgőtágulatot állapítottak meg, amellyel azért „elszórakozom”. Időnként kell valami olyat is leírnom, ami nem feltétlenül csak a pálya szépségéről szól, mert ez nem egy amerikai film szövegkönyve. Ez csak egy vidéki tanárnőcske merengése az eltűnt idő nyomában…

Eszembe jut például a 6. osztályos Kulcsár Béla, aki a virág szabadkézi rajzolásánál azonnal vonalzót vett elő, mert nem tudta másképp elképzelni a feladatot. Naná, hogy építészmérnök lett belőle, nem is akármilyen. Kiss Attila 7. osztályos korában az otthoni falra egy hatalmas papírt erősített fel (160×120 cm), és egy egész elképzelt várost tervezett hónapokon keresztül, a középpontban egy katedrálissal. Nem csoda, hogy szintén építészmérnök lett. Különben a legtöbb jó rajzos tanítványom erre a pályára ment. Érdekes, hogy mindkét fiút 8 éven keresztül tanítottam, mert a Béke téri iskolából jöttünk át egyszerre a Katonába. Szabó Irmát is 8 évig tanítottam, aki még a rajzszertárosom is volt. Irma gyógyszerész lett, és számtalanszor „gyógyított meg” tanácsaival, ötleteivel. Ezer köszönet érte! (Gyakran emlegettük a párizsi kirándulást is két „Milgamma” között.)

De bárhova megyek, szeretettel fogadnak a régi katonások, legyen az a fogorvosi rendelő (Zsuzsi), egy szemüvegbolt (Marica), könyvtár, múzeum stb…

Nagy élmény számomra az is, hogy néhány tanítványom besegített óraadóként a Katonában. Évekig tanított László Zsófia, Kun-Sebők Kata és néhány hónapig Szikora Imre is a gimnáziumban. Jó érzés volt látni az egykori diákokat kollégaként. Rakita Ildikót is kiemelném, bár Ő magyart tanított, de mindig nagyon szoros volt a kapcsolat közöttünk, ami a mai napig is így van. Kevés olyan írásom jelent meg, amit ne Ő lektorált volna. Bámulatos precizitással dolgozik. (Nyelvtan OKTV 1. helyezett lett annak idején.)

Eleddig csak a Katonáról beszéltem, mintha egész életemben ott dolgoztam volna. Nem olyan egyszerűen ment az annak idején: bekerülni egy ilyen rangos gimnáziumba. (Igaz, egy-egy órára meghívott Kriskó János előadást tartani az avantgárd művészetből.) Az első állásom mindösszesen kettő óra hosszat tartott. Ez elég merész „húzásnak” tűnik, de nem bírtam elviselni azt a lelki nyomást, ami abból adódott, hogy nem engem, hanem a csoporttársamat vették fel rajztanárnak, én meg csak napközis lehettem volna. „Kati, légyszi, gyere már be a szertáramba, és segítsél összeállítani a festőállványt, mert nem bírok vele” – mondta naiv mosollyal az arcán, és még hozzátette: „Milyen kár, hogy neked széked sem lehet a tanáriban…” Összeszereltem a rajzállványt, és angolosan távoztam. Telefonon közöltem az igazgatóval, hogy köszönöm szépen, de nem szeretném ezt a napközis állást. (Hogy alakult volna a sorsom, ha ott maradok? Ki tudja?) Isteni szerencse, hogy kaptam egy teremőri, tárlatvezetői állást a Naiv Múzeumban, ahol még a takarítást is elvállaltam a jeles diplomámmal. Akkor még mindenki gólyás háznak nevezte ezt a 300 éves, jellegzetesen alföldi épületet, mert gólyák fészkeltek a kéményen. Én is figyeltem a kisgólyákat, és valami madárvédelmi egyesületnek jelentést is írtam. De azért nem ezzel foglalkoztam egész nap. (Már hosszú évek óta „gólyátlan” a ház, mert ezt a városi levegőt csak az ember bírja ki.) Kicsit furcsán éreztem magam az elejében ezek között az alkotások között, de aztán egyre jobban megszerettem őket, különösen, amikor a művészekkel is megismerkedtem. Az egyik képet sehogy sem értettem: „Az ügyvédet elviszi az ördög” – ez állt a névcédulán. Egy aktatáskás férfi ül egy szamár hátán, és az ördög kötélen vezeti őket. A háttérben házak láhatóak. Szeged mellett lakott a néni, aki festette a kisméretű olajképet. Meglátogattam, és kértem, mesélje el a kép történetét. „Jaj, lelkem, aranyom, nagy sora van annak. Látja, itt van néköm ez a nagy ház, oszt möghat az én uram. Gondoltam e kéne adnom, mer mán egyedül maradtam. Szóltam én egy fiskálisnak, de az olyan rafinérozott embör vót, hogy be akart engöm csapni. Egyször aztán már úgy kihozott a sodromból, hogy nem vót mit tönni, le köllött fösteni” – mondta Babucsik néni a kérdésemre. Ezt a történetet a későbbiekben többször elmeséltem a gyerekeknek, amikor az altamirai őskori barlangrajzok nyílvesszőkkel átlőtt állatait néztük. Pár ezer év a különbség, de a kép varázserejébe vetett hit, úgy tűnik nem sokat változott. A múzeumot egy gyönyörű kert vette körül, és igazán szép évet töltöttem itt. Télen nem sok látogató érkezett, és rengeteg időm maradt olvasni, de a lelkem mélyén mégiscsak úgy éreztem, ki kellene próbálni a tanítást.

Hetényegyházán kaptam földrajz–rajz szakos szerződéses tanári állást, ahol három évig maradtam, de már az első pár hónap után visszasírtam a múzeum csendes, nyugodt, békés légkörét. Hajnali kelések, várakozás a buszra, eső, hó stb… Három hely között kellett ingázni a tízperces szünetekben, amit képtelenség volt pontosan teljesíteni. A főnök fáradhatatlanul lesben állt a fekete noteszével, és jegyzetelt, ki hány percet késik. Udvari WC-re kellett járnunk, ami azért szintén megnehezítette a pontos órakezdést a három tagiskola között. Szenes kályhákkal fűtöttünk, és én városi lányként nem igazán értettem a működéséhez. Egy fiú örömmel jelentkezett: „Majd én fűtök tanárnő, nálunk otthon pont ilyen kályha van!” Sajnos nem sikerült jól a dolog, és a fiú műszálas pulóverje lángra kapott. Még szerencse, hogy előző este nagy hó esett, és bele tudott hengergőzni az udvaron. Mindenesetre ezt a földrajzórát nem felejtem el sosem a „lángoló gyerekkel”, akinek, hála istennek az ijedtségen kívül semmi baja nem esett. A nebulók között akadt olyan is, aki nem tudta, hogy az a hosszú kék csík a térképen folyót jelent. Szóval, időnként előfordultak néminemű hiányosságok is. A harmadik évben sokat javultak a körülmények, mert felépült az új iskola, ahol már volt angol WC, rajzszertár és szaktanterem is. Óriási elánnal kezdtem el az épület díszítését. Fillérekért lehetett kapni nagyméretű, képzőművészeti posztereket, amiket tapétaragasztóval felkasíroztam farostlemezekre. (Még édesapám vágta ki őket.) Ezekkel is dekoráltam a tantermeket, hogy szebbek legyenek. Igazgató úr azonban nem értékelte az ötletemet és a munkámat, mert szerinte ezek a poszterek erkölcstelenek és ízléstelenek voltak. (Michelangelo: Ádám teremtése, Botticelli: Vénusz születése, Botticelli: Primavera stb…) Hát ennyit a művészi nevelésről! Nem vettem le a falakról a képeket, úgyhogy kaptam ismét a fekete pontokat.

A szörnyű körülmények ellenére, azért a tanítástól nem tudták teljesen elvenni a kedvemet. Abban az időben bevezették, hogy 5. osztályban a földrajzot és a biológiát összevonva kell tanítani környezetismeret néven. Pechemre pont a Halak című óra következett, amikorra bejelentkezett a szakfelügyelő. (Ő rendesen előre szólt, nem úgy, mint a rajzos inspektor, aki mindig váratlanul „tört rám”, és az élő fába is belekötött, ahogy mondani szokás. Egyszer például a télikabátom színét kifogásolta.) Óriási lendülettel készültem a „halas” biológia órára. Az egyik szülő készített egy hatalmas akváriumot, amit gyönyörűen „berendeztem”. Vitorláshalak, guppik, szifók, vízinövények… Nagyon szépen mutatott, de sajnos hétvégén „elfáradt” az üveget összetartó ragasztó, és az összes víz kifolyt belőle eláztatván a vadonatúj épület földszinti termét. Szegény halak elpusztultak, a vízinövények kókadoztak. Erre a látványra érkeztem meg hétfő reggel az iskolába, és néhány perc múlva megjött az igazgatóm is a szakfelügyelő kíséretében. Már nem emlékszem, hogy mi történt az órával, a szakfelügyelővel, az igazgatóval, a gyerekekkel és velem. Talán jobb is, hogy elfelejtettem.

Lehet, hogy ezek után úgy gondoltam, nekem itt több babér (és hal) nem terem, és áttettem „székhelyemet” Lajosmizsére. Egyre távolodtam Kecskeméttől. Itt is három évre szólt a „mandátumom”. Volt férjemmel együtt érkeztünk „Louisville-be”, ahogy tréfásan neveztük. 2024-ben felkért a lajosmizsei Helytörténeti Gyűjtemény vezetője egy önálló kiállításra. A megnyitón váratlanul átadta a mikrofont, hogy beszéljek az itt eltöltött évekről: „Jól éreztem magam az iskolában. Nem beszélve arról, hogy milyen fiatalon kerültem ide. Igazi rajzbakokkal berendezett szaktanterem, nagy szertár és kedves kollégák. Osztályfőnök is itt voltam először. Leginkább a fergeteges „bulikra” emlékszem vissza, a nőnapi és férfinapi tréfás előadásainkra.”

A Hat tyúk tava című balettet csak a megnyitó végén meséltem el a legkitartóbb vendégeknek. Egy igazi, régi vágású, komoly, idősebb, nagy tiszteletnek örvendő tanárnő, akit Szidóniának hívtak, öt másik szintén jó súlyban lévő, korosabb kolléganővel titokban hetekig próbálták a „Hattyúk tavát”. Saját kezűleg gézből varrták a tütüt, amit cukorral kentek be, így merevítvén a szoknyákat. Kiakasztották az udvarra száradni, de a cukor túl csábítóan hatott a bogarakra, és néhányan beleragadtak. Utólag csipesszel kellett őket „kioperálni” a toalettből. Eljött a bemutató napja, amiről mi semmit nem tudtunk. Fehér harisnyanadrágokban, tütükben, hatalmas testekkel, halálosan komolyan és meglepően jól adták elő a balettet, amellyel akkora sikert arattak, hogy nem is lehet elmondani. (A mellettem lévő tanárnő bepisilt a nevetéstől.) Miután ezt a kedves sztorit felidéztem, megszólal a mellettem álló fiatalember: „A nagymamám volt az a balerina!” Nincsenek véletlenek? Vagy vannak?

Minden évben farsangkor mi tanárok is rendeztünk jelmezbált magunknak. A parádé elején felvonultunk a maskarákban, és az volt a nyerő, akit nem lehetett felismerni. Sipos Ottó igazgató úr a térdét csapkodva és nevetve kérdezte tőlem is: „Te vagy az Zsuzsa?” Naná, hogy nem szólaltam meg, nehogy felismerjen a hangomról. Rengeteg kendőbe burkolózva valami keleti táncosnőnek öltöztem fel, és csak a szemem látszódott ki az arcomat eltakaró fátyol mögül. (Persze szemüveget nem tettem fel!) Bizonyosan előfordultak keményebb napok is szép számmal, de ennyi év távlatából ezek a humoros, jó hangulatú események maradtak meg hála istennek. Osztályfőnökként két tanulót szeretnék külön is kiemelni. Oszlánszky Mártit, aki keramikus lett, és Kiss Katát, aki varrónőként csodaszép ruhákat készít, amikben London utcáin parádéznak a hölgyek. Katával a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A COVID idején talán éhen haltunk volna, ha nem hozza nekünk a boltokból a temérdek élelmet.

A hatalmas létszámú tantestületben jó barátságok alakultak ki, és itt már csak rajzot kellett tanítanom. Három év után szólt a „gonosz” szakfelügyelő, hogy megüresedett a Béke téren a szakos állás, ahová fel is vettek. Hat év ingázás után hihetetlen élményként éltem meg, hogy kettő perc alatt odaérek a munkahelyemre. Igazán jó körülmények közé kerültem. (Szertár, szaktanterem, kedves kollégák.) Igazgató úr mindig eljött a kiállításaimra, vagy virágcsokrot küldött. Amikor felvettek, megnézte a rajzos tanmenetemet és közölte: „Kedves Katalin, ezek után, amit láttam, nekem nem kell órát látogatnom önnél.” Hoztuk is szép sorjában az országos rajzos eredményeket, és sok kiállítást csináltam a suliban. Osztályfőnökséget is kaptam, de megmondom őszintén, hogy nem igazán kedveltem ezt a fajta pedagógiai feladatot. Nem szerettem, hogy mint osztályfőnök sokszor el kellett marasztalnom a gyerekeket, mert persze mindig „történt” valami. A Béke téri iskolában töltött évek egyik legmaradandóbb élménye a „török játszóház”, pontosabban a „játszópark”, amelyet néhány kollégával állítottunk össze. Akkor még kőasztalok álltak a suli előtti téren és mindenféle feladatot kitaláltunk a török kort megidézvén. Néhány tanárral beöltöztünk kaftánba, turbánba, és izgalmas rajzos-történelmi délutánokat tartottunk a gyerekeknek. Még másik iskolába is meghívtak bennünket.

10.
Egy évig két iskola között „ingáztam”, igaz, nem kellett messzire mennem, csak a szemközt lévő gimnáziumba. Kriskó János hívott meg a Katonába óraadónak, aztán a következő tanévtől már teljes óraszámban ott dolgoztam. Négy évig mint diák, harminc évig mint tanár koptattam a 100 éves épület lépcsőit. Ahhoz képest, hogy az első munkahelyem két óra hosszat tartott, itt jól elidőztem…

Ezer szállal kötődöm a Katonához. Két unokatestvérem is odajárt, így nem volt kérdés, hogy én is odamegyek. Elég különös, hogy két férjemet is ebben az iskolában ismertem meg. (Nem csoda, hiszen mindig ott voltam.) Az elsőt még 14 éves koromban a gólyabálon. 1970-ben szuper miniben járt mindenki, persze én is, de a gólyabálon egy fekete maxiszoknyában jelentem meg, amit külön erre az alkalomra csináltattam. El akartam tűnni, hogy senki ne vegyen észre, de ez nem jött be. Éppen ellenkező hatást keltettem, s így figyelt fel rám a szomszéd osztályból egy fiú, akivel az érettségi után össze is házasodtunk. Második férjemmel, jóval később – a válásom után néhány évvel – ismerkedtünk meg, ami már a tanáriban történt. Pont a mellettem levő széket kapta meg. Már két éve ültünk egymás mellett, mikor a fülembe jutott, hogy nem vagyok közömbös számára. Na, gondoltam, megnézem már, ki az, aki ilyen szépeket mond rólam. Az „odanézés” után másfél év múlva összeházasodtunk. Mindkét házasság 17 évig tartott. (Sajnos a harmadik férjemmel csak hét év jutott nekünk, milyen jó lett volna a 17!)

A legtöbb és a legjobb barátaim is a Katonához kapcsolódnak. Kolléganőim: Csilla, Antónia, Teri, Krisztina, Rita, Orsi, Anikó, Kinga… Volt tanítványaimat már sokszor emlegettem, de azért külön is kiemelném Árva-Józsa Kittyt, aki mostanában nagyon sokat dolgozik „velem”, mert egy ünnepi kiállítást és talán egy katalógust is próbál létrehozni. Dr. Virág Ágnes tanulmánya néhány napja jelent meg a Forrás című folyóirat 2025. márciusi számában, amelyet szívből köszönök!

Egy kis „kiruccanásként” két évig tanítottam a GAMF-on is. Péntek délutánonként tartottam az órákat (makettkészítés, design…). Eleinte nem igazán értették a műszaki főiskolás fiúk, hogy miért is kell nekünk pl. Leonardóval foglalkoznunk, de amikor megismerték a polihisztor életútját, belátták, hogy „elég ügyes” volt a mester… Hullámpapírokból készítettünk például széket, amely akár öt embert is megtartott. Év végén kiállításon is bemutatták a modelljeiket és rajzaikat. A takarító néni azonban nem szívelt, mert egy alkalommal azt a feladatot kapták a főiskolások, hogy a második emeleti tetőteraszról dobjanak le egy tojást úgy, hogy ne törjön össze. Csak A/4-es papírt és celluxot használhattak a kísérlethez. Tíz tojást hoztak fejenként, és indultunk a magasba. Csak két tanuló jött rá, hogy mit kell csinálni. Papírtölcsért kibélelni összegyűrt papírokkal, és a legtökéletesebb hatást akkor érték el, ha még egy kis ejtőernyőt is ragasztottak a tölcsér fölé. A két tojás sértetlenül érkezett meg a földszintre. A csoport azonban kb. 15 főből állt, így aztán az aszfalton jó nagy „rántotta” maradt. Próbáltuk feltakarítani, de nem teljesen sikerült… Az egyik évben március 10-én, pénteken színtannal foglalkoztunk este 6 óráig, és másnap, 11-én, szombaton reggel 10 órakor tartottuk második férjemmel az esküvőnket. Nem sok idő maradt felkészülni, de hát egy tanár az tanár…

Nehéz elképzelni, hogy 25 éven keresztül szombatonként is tanítottam. (Kivéve azt az egy alkalmat, amikor éppen az esküvőmre mentem.) Legtovább leendő lakberendezők, idegenvezetők, képgrafikusok képzésében vettem részt. Péntek délutánonként és szombat délelőttönként folyt az oktatás ezeken az OKJ-s tanfolyamokon, amelyek egy vagy két évig tartottak, és vizsgával, szakdolgozattal záródtak. (Elég változatos helyszíneken „léptem fel”: Ifjúsági Otthon, Művelődési Ház, Piarista Gimnázium, Katona Gimnázium, Czollner téri Iskola stb.) Legtöbbször művészettörténetet adtam elő, de tanítottam színtant, ábrázoló geometriát és rajzot is. Szerettem a felnőttoktatást, mert nagyon hálásak voltak a hallgatók, és a fegyelmezési problémáktól hála istennek megmenekültem. Szívesen gondolok vissza arra a két esetre például, amikor egy régésznek, más alkalommal egy rajztanárnak felajánlottam, hogy nem kell bejárniuk a művészettörténet óráimra, aláírom a papírjaikat, mintha itt lettek volna. Hevesen tiltakoztak: dehogy hagynának ki egy alkalmat sem! Azért mi tagadás, ilyenkor hízik az ember mája… Az egyik lakberendezés csoport tagjainak az érdeklődése a művészettörténet iránt úgy „beindult”, hogy azt mondták: „Kati, vigyél el bennünket valahová, mert eredetiben is szeretnénk ezekből a szépségekből valamit látni!” Na, jól van, akkor megyünk Itáliába! Nagyszerű kirándulást szerveztem Toszkánába. Velence, Firenze, Ravenna, Vicenza… (Emlékszem, mindenféle finom ételeket rendeltek nekem különböző tengeri herkentyűkből.) Egy másik csoport a jól sikerült vizsga után – csak egy hallgatót buktattam meg, de ő is eljött – nagy bulit rendezett az egyik „okleveles” lakberendező házában. Két tanárt hívtak meg összesen, és az egyik én voltam.( Maczkó Zsolt a másik.) A sok koktél és az eredményes vizsga utáni emelkedett hangulatban az egyik bepityizált fiú közölte, hogy ő most előadja a klasszicizmust, mivel ezt a tételt húzta a délelőtti vizsgán. Így is tett, még segítőtársa is akadt. Eljátszotta Marat halálát. Belefeküdt a fürdőkádba, félrefordított fejére egy fehér törölközőt csavart, jobb kezében egy tollat, baljában egy papírt tartott. A Charlotte Cordayt megjelenítő lány folyamatosan vörös bort locsolt a mellkasára. Ezek szerint figyeltek az óráimon. Ezt az eleven művészettörténeti bemutatót nem felejtem el sosem.

Több jó nevű lakberendező került ki a kurzusokról, még olyan hallgató is akadt, aki ebben a témakörben könyvet is írt. Mégis talán a legmaradandóbb „emlékek” azok a barátságok, amelyeket ezekből a találkozásokból kaptam. Két régi tanítványom is beiratkozott az egyik lakberendezés tanfolyamra: Polgár Aliz, aki a kurzus egy évére hazajött Dél-Olaszországból, és Kiss Kata, akinek valamikor az osztályfőnöke voltam. Éppen ő mellett ült Jánosi Irén, aki különösen kedves a szívemnek, és akinek a hosszú évek alatt afféle pótmamája lettem. Rengeteg közös élményünk van, ami nélkül szegényebb lett volna az életem. Még az esküvői tanúm is Ő lett. A virágkötészet mellett nagyszerű fotókat készít, és kiállításokon is gyakran szerepel. Sőt még az is előfordult, hogy díjat nyert olyan képpel, amelyet férjemről és rólam készített. Néhány éve többnyire csak telefonon tartjuk a kapcsolatot, és sajnos csak ritkán találkozunk – egy távoli városba költözött –, de nincs olyan hét, hogy ne számolna be kis családja életéről.

Nyáron a főtéren sétálgatva megszólít egy kedves pár: „Tanárnő emlékszik ránk? A Katonába jártunk a feleségemmel együtt. Adhatok egy puszit?” Mit lehet erre mondani?… „Hát persze!” Nemigen emlékeztem rájuk. Talán a hangok maradnak meg a leginkább, hiszen ezek a „gyerekek”, annyit változtak. Például megöregedtek. Na de mi, tanárok ugye fiatalok maradunk… „Van nekünk egy kislányunk, aki jól rajzol, megnézné a tanárnő a munkáit?” „Örömmel!” Hát hogyne patronálnám két katonás tanítványnak a gyermekét! Igaz, nyolc évvel ezelőtt, mikor nyugdíjba mentem, úgy döntöttem: most már ideje a saját alkotásaimmal foglalkozni. Szép volt, jó volt ez a temérdek tanítás, de elég volt. Most mégis elvállaltam ezt a 17 éves kislányt, Zsuzsit, akiben nagyon nagy örömöm lelem. (Pont annyi idős, mint az unokám, akit sajnos ritkán látok, mert nem itt él.) Minden szombaton múzeumokba járunk, korrigálom a rajzait, fest a műtermemben, elbeszéli, mi történt az iskolában. Megfiatalított, és a szeretete, a ragaszkodása erőt adott. Azt hiszem, ez méltó és szép befejezése egy rajztanár pályafutásának.

Talán már leírtam, hogy a legtöbb barátom a volt tanítványaim közül került ki. (Sajnos sokan elmentek Kecskemétről, és távoli városokban élnek.) Régi mondás: a barát a bajban mutatkozik meg igazán. Hát ilyenre is tudok számtalan példát mondani, különösen az utóbbi időkben. Barát az az önzetlen ember, aki húsvétkor 30 km-t utazik busszal oda, és 30 km-t vissza, hogy beadjon két injekciót nekem, mert olyan fájdalmak gyötörnek. (És nemegyszer fordult ez elő az évek során, hogy erőt, hitet és egészséget kaptam Tünditől.) Barát az, aki hazalátogat az anyukájához Calabriából (repülő, vonat, komp, busz) két hétre, és közben majdnem minden nap engem is felkeres, ebédet hoz, elmosogat, piacra megy, mert látja, hogy betegségem miatt képtelen vagyok ellátni magamat. Ő Aliz, akiről már beszéltem az előzőekben, akit 46 éve ismertem meg 10 éves korában, amikor 5. osztályba járt.

Igazán jó érzés töltött el, amikor sikerült összehoznom Alizt, aki a legelső tanítványom volt a 17 éves Zsuzsival, aki pedig az utolsó tanítványom. A történet érdekességét még az is fokozza, hogy több mint 1200 km-re laknak egymástól. Tanári pályafutásom kezdete és vége. Milyen különös találkozások léteznek az életben. Pilinszky János verse jutott eszembe:

Hányféle találkozás, Istenem,
együttlét, különválás, búcsuzás!
Hullám hullámmal, virág a virágtól
szélcsendben, szélben
mozdúlva, mozdulatlanúl
hány és hányféle színeváltozás,
a múlandó s a múlhatatlan
hányféle helycseréje!